A beteg ember bekorlátozott lehetőségei
avagy egy krónikus betegség miképpen csökkenti le egy ember munkahelyi és/vagy párkapcsolati kilátásait
Az előző bejegyzésemben örömömet fejeztem ki, hogy már levizsgáztam, és már nem kell tanulnom, de úgy tűnik, hogy megint tanulnom kell egy kicsit. A főnökeim szeretnék, ha rendelkeznék egy bizonyos jogosultsággal, amely az egyik munkaterülethez szükséges. Még jó, hogy nem kell képzésre járni, csak le kell vizsgázni. A főnököm engem tartott legalkalmasabbnak, mivel én már 20 évvel ezelőtt levizsgáztam ebből a témából, csak a mai jogszabályok azt már nem tartják érvényesnek. De nem egyedül küldenek vizsgázni, gondoskodtak egy helyettesről is, arra az esetre, "ha történne velem valami"- így mondták. Természetesen tudnak a betegségemről, szóval a helyettesítésre is ezért van szükség, de én viccesen azt válaszoltam, hogy "Ne aggódjatok! Már nem szándékozom szülni menni!" Egyébként tényleg nem aggódnak, Értem nem. Amikor kiderült a betegségem, és több hétre kórházba kerültem, akkor sem tapasztaltam őszinte aggódást a közvetlen főnököm részéről. Szerintem mint ember nem vagyok fontos, csak mint munkaerő. Ugyanis gondot okozna a pótlásom. Ennek ellenére nem vagyok túlfizetve. Mások ha nem kapnak elég megbecsülést, vagy pénzt, akkor munkahelyet váltanak. Én sajnos nem ugrálhatok. Ki akarna engem alkalmazni ezzel a betegséggel? Hisz bármikor rosszabbodhat az állapotom, és akkor fizetheti a cég a betegszabadságot, és gondoskodhat a helyettesítésemről. Nagy a kockázata, hogy gond lesz velem. Ez a munkáltatóknak nem éri meg. Szóval maradok. Még szerencse, hogy itt nagyon jó a kollektíva, és ez felér egy jó fizetéssel. A közvetlen munkatársaimmal (kb. 7-8 ember) kollegális szeretetteljes légkör alakult ki. Nálunk nincs ármánykodás és irigység, nem beszéljük ki egymást a másik háta mögött, segítünk egymásnak és jókat viccelődünk. Itt nálunk működik a vonzás törvénye, csak az kerül ide, aki valóban közénk való.
A fenti gondolatmenet közben jutott eszembe, hogy a párkeresés sem sokban különbözik. Ha ilyen-olyan okból egyedül maradnék, és párkeresésre adnám a fejemet, akkor biztos vagyok benne, hogy lenne jelentkező. De az érdeklődés valószínűleg csak addig tartana, ameddig fel nem világosítanám az aktuális érdeklődőt az én kis titkomról. Onnantól kezdve fejvesztve menekülne. Vajon kinek kellenék? Nagy a kockázata, hogy egyszer talán betegebb leszek, és sok lesz velem a probléma. Általában az emberek a biztosat, a kényelmest, a kifizetődőt keresik. Az emberek - mily találó a magyar nyelv - érdekből érdeklődnek a másik iránt. Sajnos az emberiség mélyen az anyagba van süllyedve, a fizikai javak a legfontosabbak a számukra, a többi síkról tudomást sem akarnak venni, észre sem veszik, hogy más szempontok is vannak. Meglehet, hogy ilyen körülmények között még egy "szerelmes" ember is elmenekül, nem vállalja fel a kockázatot.
Remélem, nem voltam túl pesszimista. Örülnék, ha megcáfolnátok. Úgyhogy várom a sorstársaim pozitív beszámolóit a témában!