A kórházi betegtájékoztatás hiányosságairól
Szólnék néhány szót a kórházi dolgozók betegtájékoztató, pontosabban beteget-nemtájékoztató szokásairól. Három kórházi osztályon voltam, ezek közül csak a sürgősségin tájékoztattak megfelelően.
A II. belgyógyászaton dicséretes, hogy volt minden nap orvosi vizit, de ha nem kérdeztem rá konkrétan valamire, akkor nem tudtam meg semmit. Én lehet, hogy naiv vagyok, de elmondhatták volna, hogy pl. melyik vérlabor értékek tértek el a normálistól, vagy hogy milyen gyógyszereket szedetnek velem. Azelőtt nem szedtem semmilyen gyógyszert, ezért küllemük alapján nem tudtam őket azonosítani. Néha megkérdeztem a nővért, mikor kihozta a gyógyszereket, hogy mik ezek, de csak homályos választ kaptam, mintha nekik tiltva volna, hogy elmondják. Úgyhogy a gyógyszerek kinézete, jelölése alapján kerestem rájuk az okostelefonomon, némelyiket meg is találtam. Mikor 5 nap után rákérdeztem az orvosnál, hogy megjött-e a pajzsmirigy vérlabor eredménye, kiderült, hogy bizony már megjött valamelyik előző napon, és negatív lett. Szóval hagyják kétségek között vívódni a beteget napokig, és önként nem tájékoztatnak a beérkező eredményekről.
A kardiológián orvosi vizit sem volt minden nap, azt sem tudtam, hogy a sok orvos közül melyiktől kellene kérdeznem. Senki nem magyarázta el, hogy milyen betegségem van, a betegség nevét is csak úgy tudtam meg, hogy a szív ultrahangra betegszállító nélkül mentem, és a vizsgálat után az én kezembe nyomták az eredményt. Gyorsan memorizáltam a diagnózis latin nevét, még mielőtt odaadtam a papírt a nővérpultnál. Vagy ha bejött egy orvos a kórterembe, akkor a kezében lévő lázlapról próbáltam fejjel lefelé kisilabizálni, hogy mi van ráírva.
A háromágyas kórteremben simán meghalhatott valaki úgy, hogy órákig nem vették volna észre, mert nagyon ritkán jöttek be hozzánk. A mellettem lévő 96 éves néni láthatóan eldöntötte, hogy most már meg akar halni, tudatosan nem evett, nem ivott, és a gyógyszereit sem vette be. Papot is hívatott magához. Ezután egész nap csak aludt, én meg gyakran néztem, hogy lélegzik-e még. Végül - még mielőtt meghalt volna - visszaszállították az öregek otthonába. Állandóan cserélődtek a betegek mellettem, általában 2 nap után kirúgták az embereket, csak engem nem akartak hazaküldeni. Pedig odakint tombolt a tavasz, a kedvenc évszakom, amikor minden virágba borul. Ilyenkor zsong a természet, s az állatok is megrészegülnek. Szeretem nézni és hallgatni ezt a zsongást, és hosszú sétákat tenni. No, ez most elmaradt. Mikor 3 hét után hazaengedtek, már egy csomó virág elvirágzott.
Visszatérve a tárgyra, még a kórházban rákerestem a telefonomon a leleten látott DCMP betegség leírására, és sokk-ként ért, hogy "A betegek kb. 70 %-a a tünetek kezdetétől számított 5 éven belül meghal" /dr.info.hu/ vagy hogy "A betegség kezelhető, de nem gyógyítható, és az alapbetegségtől függő gyorsasággal romolhat." és "egyetlen igazi gyógymódja a szívátültetés" /Házipatika/. Ezeket olvasva egy világ dőlt össze bennem, nem így terveztem az életemet, úgyhogy a kórházban töltött hátralévő napjaimat sírdogálással töltöttem. "Miért pont én?"- merült fel a kérdés. Egyébként az elbocsátásom napján sem tájékoztattak részletesen, hogy hogyan tovább, csak odaadták a zárójelentést és mehettem.
Itt egy ábra arról, hogy mi a különbség az egészséges és az elégtelenül működő, DCMP-s szív között:
Az enyém az ábrához képest rosszabbul néz ki, mert jobban ki van tágulva, és nem csak a bal oldal, hanem a jobb oldal is.
A háromágyas kórteremben simán meghalhatott valaki úgy, hogy órákig nem vették volna észre, mert nagyon ritkán jöttek be hozzánk. A mellettem lévő 96 éves néni láthatóan eldöntötte, hogy most már meg akar halni, tudatosan nem evett, nem ivott, és a gyógyszereit sem vette be. Papot is hívatott magához. Ezután egész nap csak aludt, én meg gyakran néztem, hogy lélegzik-e még. Végül - még mielőtt meghalt volna - visszaszállították az öregek otthonába. Állandóan cserélődtek a betegek mellettem, általában 2 nap után kirúgták az embereket, csak engem nem akartak hazaküldeni. Pedig odakint tombolt a tavasz, a kedvenc évszakom, amikor minden virágba borul. Ilyenkor zsong a természet, s az állatok is megrészegülnek. Szeretem nézni és hallgatni ezt a zsongást, és hosszú sétákat tenni. No, ez most elmaradt. Mikor 3 hét után hazaengedtek, már egy csomó virág elvirágzott.
Visszatérve a tárgyra, még a kórházban rákerestem a telefonomon a leleten látott DCMP betegség leírására, és sokk-ként ért, hogy "A betegek kb. 70 %-a a tünetek kezdetétől számított 5 éven belül meghal" /dr.info.hu/ vagy hogy "A betegség kezelhető, de nem gyógyítható, és az alapbetegségtől függő gyorsasággal romolhat." és "egyetlen igazi gyógymódja a szívátültetés" /Házipatika/. Ezeket olvasva egy világ dőlt össze bennem, nem így terveztem az életemet, úgyhogy a kórházban töltött hátralévő napjaimat sírdogálással töltöttem. "Miért pont én?"- merült fel a kérdés. Egyébként az elbocsátásom napján sem tájékoztattak részletesen, hogy hogyan tovább, csak odaadták a zárójelentést és mehettem.
Itt egy ábra arról, hogy mi a különbség az egészséges és az elégtelenül működő, DCMP-s szív között: