Pacemaker konroll

Eltelt fél év és végre újra találkozhattam legkedvesebb doktorommal (aki hol morc, hol nem morc) a pmkardiológusommal. Örültem a találkozásnak, remélem ő is örült, bár hegyekben ültek kint a betegek a várófolyosón. Én, mint jó beteg, nem tartottam fel sokáig, végül is - hála az égnek - nem mutatott problémát a számítógép/PM programozó egység. Bár egyszer január vége felé volt (több mint fél napig tartó) rosszullétem, amely akkor szíveredetűnek tűnt a számomra (légszomj, furcsa szívverés érzés...stb.), most a gép mégsem mutatott ki ritmuszavart. Valószínűleg az a magyarázat, hogy épp egy vírusos betegségből lábaltam ki akkor, és ez a szívelégtelenség átmeneti rosszabbodását okozhatta.  Egyébként most a fiam tartózkodik itthon kb. 40 fokos lázzal, én meg reménykedem, hogy nem kapom el.

Volt egy másik élményem is az elmúlt időszakban, mikor egyszer úgy tűnt, hogy az ICD pacemaker riasztó hangját hallottam (mert van neki ilyen), de mivel nem otthon voltam, nem tudtam kizárni/lezárni az egyéb zavaró külső háttérzajokat, ezért nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön a hang. De mivel abbahagyta, és később sem jött elő, nem foglalkoztam tovább vele. Jól tettem, mert most kiderült, hogy tényleg nem az volt.

A váróban beszélgettem egy sorstárssal (ICD-ssel). Szokás szerint kiakadt rajta,hogy ilyen fiatalon pacemakerem van. Nem tudom, hogy miért akadnak ki ezen, hisz manapság sokszor előfordul, hogy csecsemőbe is beépítik.
Beszélgetőtársam megosztotta velem bölcsességét, hogy a szívbaj a lélek baját tükrözi. Neki is akkor voltak életveszélyes ritmuszavarai, mikor lelki válságban volt. Teljesen igazat adok neki. 

A telep élettartama már csak 5 év. Frissítettem a grafikonomat, látható, hogy a görbe meredekebbé vált, mint az előző időszakban. Fél év alatt egy évet csökkent a hátralévő élettartam.

A beteg ember bekorlátozott lehetőségei

A beteg ember bekorlátozott lehetőségei

avagy egy krónikus betegség miképpen csökkenti le egy ember munkahelyi és/vagy párkapcsolati kilátásait

Az előző bejegyzésemben örömömet fejeztem ki, hogy már levizsgáztam, és már nem kell tanulnom, de úgy tűnik, hogy megint tanulnom kell egy kicsit. A főnökeim szeretnék, ha rendelkeznék egy bizonyos jogosultsággal, amely az egyik munkaterülethez szükséges. Még jó, hogy nem kell képzésre járni, csak le kell vizsgázni. A főnököm engem tartott legalkalmasabbnak, mivel én már 20 évvel ezelőtt levizsgáztam ebből a témából, csak a mai jogszabályok azt már nem tartják érvényesnek. De nem egyedül küldenek vizsgázni, gondoskodtak egy helyettesről is, arra az esetre, "ha történne velem valami"- így mondták. Természetesen tudnak a betegségemről, szóval a helyettesítésre is ezért van szükség, de én viccesen azt válaszoltam, hogy "Ne aggódjatok! Már nem szándékozom szülni menni!" Egyébként tényleg nem aggódnak, Értem nem. Amikor kiderült a betegségem, és több hétre kórházba kerültem, akkor sem tapasztaltam őszinte aggódást a közvetlen főnököm részéről. Szerintem mint ember nem vagyok fontos, csak mint munkaerő. Ugyanis gondot okozna a pótlásom. Ennek ellenére nem vagyok túlfizetve. Mások ha nem kapnak elég megbecsülést, vagy pénzt, akkor munkahelyet váltanak. Én sajnos nem ugrálhatok. Ki akarna engem alkalmazni ezzel a betegséggel? Hisz bármikor rosszabbodhat az állapotom, és akkor fizetheti a cég a betegszabadságot, és gondoskodhat a helyettesítésemről. Nagy a kockázata, hogy gond lesz velem. Ez a munkáltatóknak nem éri meg. Szóval maradok. Még szerencse, hogy itt nagyon jó a kollektíva, és ez felér egy jó fizetéssel. A közvetlen munkatársaimmal (kb. 7-8 ember) kollegális szeretetteljes légkör alakult ki. Nálunk nincs ármánykodás és irigység, nem beszéljük ki egymást a másik háta mögött, segítünk egymásnak és jókat viccelődünk. Itt nálunk működik a vonzás törvénye, csak az kerül ide, aki valóban közénk való.

A fenti gondolatmenet közben jutott eszembe, hogy a párkeresés sem sokban különbözik. Ha ilyen-olyan okból egyedül maradnék, és párkeresésre adnám a fejemet, akkor biztos vagyok benne, hogy lenne jelentkező. De az érdeklődés valószínűleg csak addig tartana, ameddig fel nem világosítanám az aktuális érdeklődőt az én kis titkomról. Onnantól kezdve fejvesztve menekülne. Vajon kinek kellenék? Nagy a kockázata, hogy egyszer talán betegebb leszek, és sok lesz velem a probléma. Általában az emberek a biztosat, a kényelmest, a kifizetődőt keresik. Az emberek - mily találó a magyar nyelv - érdekből érdeklődnek a másik iránt. Sajnos az emberiség mélyen az anyagba van süllyedve, a fizikai javak a legfontosabbak a számukra, a többi síkról tudomást sem akarnak venni, észre sem veszik, hogy más szempontok is vannak. Meglehet, hogy ilyen körülmények között még egy "szerelmes" ember is elmenekül, nem vállalja fel a kockázatot.

Remélem, nem voltam túl pesszimista. Örülnék, ha megcáfolnátok. Úgyhogy várom a sorstársaim pozitív beszámolóit a témában!