A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ICD. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ICD. Összes bejegyzés megjelenítése

Járványok és oltások

Sorry, sorry, hogy nem írok, de annyi más dolog van. Sorolhatnám napestig, hogy mit csinálok, és ráadásul mindig találok magamnak új elfoglaltságot is. Most például családfakutatásba kezdtem. Hatalmas meló, de sikeresen elvonja a figyelmet a hétköznapok sivárságától, a nagyvilág bajaitól. Kb. 8-9 generáció kutatására van lehetőség, mert kb. azóta van anyakönyvvezetés. Persze, aki nemesi ősökkel rendelkezik, ő messzebbre visszamehet. 

Mondhatnánk, hogy nincs haszna ennek az egésznek, de azért tanulságokat le lehet vonni belőle. Például, ha az elhalálozásokat tanulmányozom, akkor látom, hogy rendszeresen voltak járványok. Szinte minden generációra jutott valamilyen járvány, hol himlő, hol tbc, hol kanyaró, hol ki tudja mi. Persze a lelkész (pap) sokszor nem tudta a betegség nevét (honnan is tudta volna, nem volt orvos), sokszor csak azt írta a halál okához, hogy "sinlődés", vagy "sinlés", ha kisbaba halt meg, akkor pedig szinte mindig "kelevény" volt a halálok. Voltak időszakok, mikor gyanúsan sok ember halt meg, köztük rengeteg fiatal is, ilyenkor biztosan valamilyen járvány tombolt. Volt, hogy a lelkész szorgalmasan körmölte a számtalan halott nevét, majd elkezdett egyre csúnyábban írni, szinte olvashatatlan volt már, aztán hamarosan a lelkész neve következett a sorban (persze más írással). De abban az időben ezt másképp fogták fel az emberek, nem úgy, mint ma. Elfogadták a halált, ez az élet velejárója volt, tudták, hogy benne van a pakliban, tudták, hogy jó esetben a gyerekeik fele, harmada fogja csak elérni a felnőttkort. Elfogadták, mert volt hitük, tudták, hogy van Isten, van gondviselés, van túlvilág, és minden okkal történik. De mi van ma? Ma csak a nagy materialista nihil van a legtöbb emberben, ezért rettegnek a haláltól. Ezt a mostani járvány nagyon jól megmutatta. A legtöbb ismerősöm kőkemény materialista, és - úgy látom - minél inkább tanultabb valaki, annál inkább az. 

A ragály

A másik észrevételem az oltásokkal van kapcsolatban. Az egyik halotti anyakönyvbe beleírta a lelkész, hogy nagyon sokan elutasították a tehénhimlő oltást, de ha elfogadták volna, nem haltak volna meg ilyen sokan. Tudni kell, hogy ennél az oltásnál akkoriban élő, aktív himlővírust oltottak az emberbe, mert rájöttek, hogy aki átesik a tehénhimlőn, az nem kapja el a feketehimlőt (valami keresztimmunitás, vagy ilyesmi). Persze a tehénhimlőtől is ragyásak lettek az emberek, aztán meg himlőhelyesek, meg gondolom, hogy viszketett is, ezért sokan nem adatták be az oltást, nem kértek a mellékhatásokból, inkább bíztak benne, hogy ők nem fogják elkapni a fekete himlőt. Tulajdonképpen megértem őket. Ma kb. ugyanez van. Egyeseknél mellékhatásokat okoz a mostani oltás (amit hivatalosan nem ismernek el), egyesek meghalnak tőle (amit szintén nem ismernek el), így aztán a lakosság egy része nem akarja felvenni (micsoda hülye kifejezés ez). Nem is értem, hogy mért ezt a tüskefehérje nyavalyát erőltetik (ja, értem, a profit miatt), miért nem a keresztimmunitás irányába gondolkoznak, engem inkább oltsanak be egy sima koronavírus náthával (amely több évtizede köztünk van), és akkor védett leszek a veszélyesebb fajtája ellen is, kibírom azt a kis náthát és hurutot. Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne!

Én az mRNS oltásból nem kérek, ezért választottam Sinopharmot, de ki tudja, hogy elérhető lesz-e később is.

Más téma:

Nagy meglepetésemre nem mondták le a pacemaker kontroll időpontomat. Így aztán meg lettem vizsgálva. Minden oké. És csodák csodája mérséklődött az akkumulátor lemerülése, íme:




Pacemaker kontroll, és a gyarló, csapongó gondolataim

Pacemaker kontroll, és az én gyarló, csapongó gondolataim

az asszonyi létről, az orvosokról és a pacemaker telep élettartamáról


Ma voltam a PMkardiológusnál. Nem sok dolga volt velem, mert mindent rendben talált. Csak attól másztam a falra, hogy "Jóasszonynak" hívott. Ugyanis ekkor előbújt belőlem a sértett egóm. Mert én ezt egy lekezelő, személytelen megszólításnak tartom, és szerintem ezt inkább öregasszonyoknak szokták mondani. Jó-jó, nem vagyok már húszéves, de még csak a negyvenes éveimet taposom. Egyébként is én elsősorban embernek tartom magamat, másodsorban nőnek, de az asszony kifejezést utálom. Ez a kifejezés a középkorból származik, amikor a férfit tartották csak embernek, a nőt pedig asszonyállatnak. Akkor még a filozófusok azon tanakodtak, hogy vajon a nőknek van-e lelkük, mert szerintük az állatoknak nincs, és ezért valószínűleg a nőknek sincs. Családi állapotom szerint valóban asszonynak vagyok mondható, mert házas vagyok, de a férjem sem mer így szólítani, mert ismeri a reakciómat. Egyébként már az is csoda, hogy férjnél vagyok, mert kislány koromban megfogadtam - látván a szüleim, és ismerőseim házasságát - , hogy én soha nem fogok férjhez menni, ("én bizony nem leszek senkinek a kapcarongya"). Nem is lettem kapcarongya a férjemnek, mert sikerült egy olyan férjet találni, aki megbecsül.

Lehet, hogy a doki azt gondolja, hogy a "Jóasszony" megszólítás helyénvaló, ezért nem haragszom rá, de ha még egyszer így szólít, akkor lehet, hogy a bennem lévő sérült gyermek átveszi az irányítást, és nem fogom tudni megállni, hogy ne szóljak vissza.  Még akkor is, ha tudom, hogy magam alatt vágom  a fát. Közismert, hogy a beteg ember kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben van, az orvos pedig fölérendelt helyzetben. Ők sokszor élet és halál urának tartják magukat, és ezt ki is mutatják (tisztelet a kivételnek). Tudom-tudom, nagyon sok jószándékú orvos is van (egyébként a pmkardiológusomat is közéjük sorolom). De sokan közömbössé, sőt beteggyűlölővé válnak az évek során. Elképesztő, de így van. Úgy tűnik, hogy az emberi szeretetnek, és az önzetlen segíteni akarásnak írmagja sincs bennük. Pedig valószínűleg csak magukat védik érzelmileg. Nem tudják magukban lekezelni a körülöttük lévő sok fájdalmat, betegséget és halált (a sok negatív energiát), ezért inkább elzárkóznak tőle. Nem szabadott volna orvosnak menniük, mert nem alkalmasak rá. Az orvosok (nővérek, börtönőrök, szociális munkások, pszichiáterek...stb., akik elesettekkel foglalkoznak) valóban veszélynek vannak kitéve. Gondoljunk bele, például az orvosok egy műtét során végig a beteg aurájában tartózkodnak, sokszor több órahosszáig (pl. az én műtétem 2,5 órás volt). Úgy kell segíteniük a betegeken, hogy közben megvédik a saját egészséges energiarendszerüket a betegek káros, vagy kiegyenlítetlen energiáitól (mert aki beteg, annak a fizikai testén túlnyúló energiatesteiben sem stimmelnek a dolgok). Nem könnyű feladat ez, kevesen alkalmasak rá. Az auralátók szerint a gyógyító emberek auráját vastagfalú, átláthatatlan buborék veszi körül, ami véd a külső hatások ellen (de ez a burok sokszor a jó energiákat sem engedi be, és a belül keletkező negatív energiákat is ki kellene engedni valahogy). Talán tanácsosabb lenne nem páncélt növeszteni, hanem talán elég lenne egy állandó pozitív lelkiállapotot fenntartása (ez nehéz, tudom), amely megvéd, mert a hasonló csak a hasonlót vonzza.

De beszéljünk inkább a pacemaker kontrollom eredményeiről:
Korábban említettem, hogy a pacemaker telep töltöttségét, kalkulált hátralévő élettartamát nem tartom egyenletesnek. Ezért most készítettem róla egy grafikont.




Ez azt mutatja, hogy üzembe helyezés után valóban meredekebben esett a töltöttség szintje, nagyobb volt az ingadozás, de mostanában beállt egyenletesre, és most kb. 6 év van hátra a cseréig. Ahol egy ugrás van a grafikonon, ott volt a repozíciós műtétem. Ez azt mutatja, hogy a második műtét előtt nagyobb volt az energiafogyasztás. Összesen 2 év alatt 4 évet esett a telep hátralévő élettartama.

Egyébként ritmuszavarom nem volt. A CRT  reszinkronizáció hatásfoka 99 %. És jobban érzem magam, mint valaha.

Most eldől, hogy használ-e, vagy sem

A CRT-D repozíció utáni kontrollok

és rekeszrángási problémák, valamint laikus elmélkedés az elektródák fajtáiról


A műtét után a seb alig fájt, de a beállítással lehettek gondok, mert már a hazafelé tartó úton is többször rám tört a gyengeség. Otthon hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. Egyáltalán nem voltam elégedett az eredménnyel. Ezen kívül három napig nem történt velem semmi érdemleges. 
A negyedik éjszaka rekeszrángásra ébredtem. Mikor megváltoztattam a testhelyzetemet, elmúlt. De az elalvás pillanatában mindig újrakezdődött. Úgyhogy az éjszaka hátralévő néhány óráját sírással töltöttem. - Hát hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Nekem miért nem sikerül semmi? - keseregtem. Abban sem volt sok reményem, hogy ezen lehet még állítani, mivel a kórházban a fülem hallatára beszélték, hogy ez az egyetlen beállítás volt lehetséges. Úgyhogy nagy valószínűség szerint mehetek újra műtétre. A következő néhány éjszaka hasonlóan telt, de nyugtatóval sikerült egy-két órát aludni. 
Kivártam a varratszedés idejét, ami a műtét után egy héttel volt, hogy ne kelljen kétszer menni a kórházba. Hála istennek nem volt még reménytelen az eset, lehetett még - konfiguráció váltással - állítani a pacemaker paraméterein. Közben az is kiderült, hogy azért nem éreztem jól magam, azért voltam gyenge, mert túl alacsonyra állították az ingerlési feszültséget. De ezután még legalább kétszer vissza kellett mennem a kórházba, mire teljesen "rekeszrángás mentes" lettem. A végeredmény az lett, hogy a bal kamrai elektróda beállított feszültségét csak egy hajszál választja el attól a minimum értéktől, amely még hatékonyan ingerli a szívizomzatot, és egy hajszál választja el attól a minimum értéktől amely már ingerli a rekeszizom ideget (nervus phrenicust) is. Ez olyan, mintha egy tű fokán kellene egyensúlyozni, és semmi ráhatásom nincs arra, hogy az elektróda ezután még milyen irányba fog mocorogni, mert hogy még hónapokig előfordulhat, hogy elmozdul valamerre, ugyanis a bal kamrai elektróda nincs különösebb módon rögzítve a véna falához. Majd amikor több hónap múlva körbenövik a testem kötőszövetei, talán utána már nem fog kimozdulni. Öröm az ürömben, hogy mivel a rekeszrángás miatt csak viszonylag alacsony feszültségen van működtetve a bal kamrai elektróda, így a telep élettartama némileg hosszabb lesz, hacsak nem kell az ICD-nek egy párszor újraélesztenie. Ha az alacsony ingerlésre állítás ellenére mégis rekeszrángás jelentkezne, akkor már sajnos nem lehet többet finomítani rajta, ez esetben esetleg be lehet építeni (újabb műtéttel) egy négypólusú (quadripoláris) elektródát a jelenlegi bipoláris helyett, de állítólag ez egy nagyon drága elektróda, amit nem mindenkinek szereznek be. Hogy miért jobb ez az elektróda? Egy kis magyarázat:

Az "ősidőkben" (ami nem is volt olyan rég, csak pár éve) még unipoláris elektródákat használtak, ami azt jelentette, hogy az elektróda végén csak egy pólus volt (katód), a másik pólusnak (anódnak) pedig a pacemaker telep háza, vagy a jobb kamrai elektróda pólusa volt kinevezve. Ez nem sok variációra adott lehetőséget, ha még most is itt tartanánk, akkor nekem "annyi" lenne.
Aztán jöttek a bipoláris elektródák, amelynél az elektróda végén, egymástól kis távolságra, két pólus is található. Ma már széleskörűen ezt használják, nekem is ilyen lett beépítve. Ennél tudnak variálni, hogy a két kamrai elektróda két-két pólusa közül melyik legyen az anód és a katód, és bizonyos esetekben a pacemaker telep háza is lehet egy pólus. Így négy vagy hat variációra van lehetőség (a katód a bal kamrában kell legyen, és úgy tűnik, hogy ICD esetén nem lehet a telep háza az anód, mert ha minden igaz, az a sokkoláshoz kell). Az én esetemben 4 konfigurációt próbáltak ki (mivel ICD-m van), és csak egy volt használható.
A négypólusú elektróda esetében állítólag 10-14 variáció van a pólusok kijelölésére. Jóval nagyobb az esély, hogy találnak olyan konfigurációt, amely nem rángatja a rekeszizmot. A variációk:


Itt egy kép egy négypólusú, és két darab bipoláris elektródával felszerelt CRT-D pacemakerről (a jobb kamrai elektródában pluszban még sokktekercs is megy, ezért vastagabb), az elektródákon lévő fekete részek a pólusok:


Hát dióhéjban ennyi. Egy valami azért szöget ütött a fejembe. Hogy miért nem tartanak készleten négypólusú elektródát a kórházak. Hogy amikor gond van, akkor csak leemelhessék a polcról. Miért kell többszöri sikertelen műtét, hogy egyáltalán meg lehessen rendelni. Úgy láttam, hogy egy CRT-D műtét ötszázezer körül van, engem kétszer műtöttek, így csak a műtét 1 millió körül volt. Ebben nincs benne a pacemaker és az elektródák ára (azokkal együtt már több mint 4 milliónál tartunk). Nem tudom, hogy mennyibe kerül egy négypólusú elektróda, de nem hiszem, hogy árban jobban megéri, ha csak a harmadik műtétnél építik be és nem az elsőnél (gond esetén). Meglehet, hogy a késlekedés miatt a beteget le kell rokkantosítani, de minimum táppénzen kell tartani hónapokig, sőt az is előfordulhat, hogy tartós kórházi ellátásra szorul. Ez mind költség az állami egészségpénztárnak.

De hála istennek velem most nincs gond, egyelőre jól vagyok. Működik a rendszer. Jelentősen javult a terhelhetőségem. Ezt alátámasztotta egy szívultrahang is a közelmúltban. Az ejekciós frakcióm felment 50 %-ra, a mitrális billentyű regurgitációja már csak "jelzett", ez azt jelenti, hogy majdnem jól zár, csak egy ici-pici visszaáramlás van. Emiatt a véralvadásgátló gyógyszert is elhagyhattam. A tricuspidális (jobbkamrai) billentyű még ennél rosszabbul zár, a számított pulmonális nyomásom még magas, a normálisnak kb. kétszerese. De ez is javulhat még. Sőt érzem is, hogy javult, mert az első hetekben még terhelésre nehézlégzésem volt, szédültem, rosszul éreztem magam, de ez már elmúlt. Új kifejezést is találtam a szívultrahang leleten, amely eddig nem volt : "relaxációs zavar", de mivel az orvos nem foglalkozott vele különösebben, gondolom nem túl komoly.

Szóval a lényeg, hogy most minden rendben. Benne vagyok abban a 60-80 %-ban, akiknél javulást okoz a CRT. Mondhatnánk, hogy "happyend", de ez még nem az "end", az még messze van, csak "happy", I am happy.


A műtét

CRT-D pacemaker műtét leírása a beteg szemszögéből


Elérkezett a nap. Előző este óta nem ettem. Nem féltem nagyon, csak túl akartam lenni minél hamarabb. Ez lesz életem első műtétje, ha nem számítom a fogbeültetésemet.
Jelentkeztem a kórházban, majd egy olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül négyen voltak. Felvették az adatokat, vért vettek, kaptam egy branült a karomba és csináltak egy EKG-t. Több nővér megkérdezte, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon. Hát igen, itt is csak öregek voltak rajtam kívül.
Sietve berohant a műtétet végző orvos, és közölte, hogy elhalasztjuk holnapra a műtétet, mert sürgősebb esetek vannak. Ez van, csak kár hogy betették a branült, mert fájdalmasan feszített. Végigtelefonáltam az ismerősöket, - akik várták a műtét utáni hívásomat - , hogy elmarad a műtét.
Unalmasan telt a délutánom, nem volt látogatóm, mert ez a lakhelyemtől távolabb lévő kórház, ilyen messzire nem jönnek hozzám látogatni a rokonok. A kórházról annyit, hogy itt - ha jól láttam - az a rend, hogy egy nővér kettő kórtermet visz, a többi nővér is csak a saját kórtermeivel foglalkozik. Mikor vége a műszaknak, akkor a nővér beszámol a váltásnak arról, hogy melyik beteggel mi a helyzet, mi történt aznap. Ez tetszett. A nővérnek jogosultsága volt, hogy egyszerűbb gyógyszereket kiosszon este a betegeknek, ha kérte a beteg, pl. altató, nyugtató, fájdalomcsillapító. Erre azért is volt szükség, mert orvos elég ritkán nézett ránk (a másik kórházban pl. este is volt vizit). Szinte minden betegnek más volt a kezelőorvosa, és ha bejött egy orvos, akkor az csak a saját betegével foglalkozott, a többivel nem. Ha valakinek nem járt be az orvosa, az hoppon maradt. Nagy vizit csak egyszer volt a három nap alatt. A tisztaság átlagos volt, hiányoltam a kihelyezett fertőtlenítő szereket (a másik kórházban ez kb. 2 méterenként elérhető volt). A mosdóban pl. nem működött a kézmosó szappan adagoló sem, ezt említettem a takarítónőnek, de azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, hanem a nővéré. Úgy döntöttem, hogy nem okoskodom, úgyis csak egy-két napig vagyok itt. Megjegyzem, hogy fél év múlva sem működött az adagoló, mikor megint arra jártam. Nem tűnik fel nekik, hogy nem fogy ki belőle a szappan?
Ami az ételt illeti, rosszabb ízű volt, mint a másik kórházban, de díjaztam, hogy szeletelt kenyeret adtak, nem pedig rágós, nyúlós zsemlét. A diétás nővér pedig leállt velem vitatkozni, hogy miért vagyok vegetáriánus, de én éppen nem voltam vitatkozós kedvemben. Szerintem mindenkinek a saját döntése, hogy milyen módon táplálkozik, ne egy külső személy mondja meg.
Maga az épület sokkal lelakottabb, régebbi építésű volt, az ágyak is régebbiek és kényelmetlenebbek. A telefontöltésre alkalmas konnektorra is vadászni kellett, még jó, hogy az idősebb korosztálynak nincs rá igénye, de hamarosan a mai generáció is eléri a betegeskedő kort, és bizony, akkor a kórházaknak fel kell majd újítani a kórtermeket, mert nagy lesz az elégedetlenség. Még annyit mondanék erről a kardiológiai osztályról, hogy itt mindenféle beteg megfordult, nem csak szívbetegek. Ugyanis volt itt gasztroműtét utáni beteg, neurológiai vagy hematológiai problémával küzdő beteg is.
Másnap reggel újfent nem ehettem. 10 óra tájban átvezettek a műtőbe, ahol két kedves hölgy várt, akik előkészítettek. Rám adtak egy kórházi hálóinget, és hajvédőt. A kanülömet újra kellett szúrni, mert fájt az infúzió engedése közben, de ehhez csak a csuklóm felső részén találtak alkalmas vénát, ennek a beszúrása meglehetősen fájdalmas volt. Ezt követően vártam türelmesen, bíztam benne, hogy túlélem a műtétet, hisz a halálos szövődmény csak 0,05 %. De ezen kívül még egyéb más szövődmények is lehetségesek: peri- és postoperatív vérzés, sebfertőzés, az elektródák megfelelő pozícióból való korai kimozdulása, elektróda törése, műtét kapcsán légmell, endocarditis, szívizom sérülés, idegsérülés kialakulása. Vajon melyik fog utolérni? Mert mostanában rám jár a rúd.
Jött a Doki, aki valami sárga fertőtlenítő folyadékot kent a műtéti területre (kicsit túlzásba víve a mennyiséget, folyt mindenfelé), közben be kellett csukni a szememet, hogy ne marjon a gőze. Jött a lidocain (?) injekció a műtéti területre, ez is meglehetősen fájdalmas volt. Nekikezdtek a műtétnek, a doki szólt, hogy jelezzem, ha fájdalmat érzek. A műtétből nem láttam semmit, mert az arcom elé is lepedőt húztak, de éreztem, hogy mi történik. Fölvágták a bőrömet és közben erőteljesen ráncigálták a vállamat, a ráncigálás elég durva, kellemetlen volt, ösztönösen megfeszítettem a vállizmomat és ellentartottam. Kialakították a "zsebet" a készülék részére, ez egy ponton elkezdett fájni, ezért kaptam még injekciót. Ezután jött a véna katéterezés, valamilyen vezetődrótot, és értágító ballont is használtak közben. Közben a mellkasomra, hasamra, lábamra pakoltak mindenféle műszereket, eszközöket (elég durván lecsapva), nem moccanhattam. A jobb pitvari elektródával kezdték, ezt simán behelyezték a jobb pitvar belsejébe. A jobb kamrai sokkelektróda következett, ezzel szoktak problémák lenni, mivel ez vastagabb, mint a többi, mert tekercselt része is van. De nekem rögtön a helyére ment, a jobb kamra üregébe, csúcsi pozícióba. Utoljára maradt a bal kamrai elektróda, ezt a sinus coronariusba (a szív bal felének külső felületén futó vénába) vezették a mid. laterális ágba. Ez volt a legproblémásabb nekem, mert minden pozícióban rekeszrángást okozott, ez nálam úgy jelentkezett, hogy működés közben az egész mellkasom (nem csak a rekesz) akaratlanul rángott minden szívdobbanásra, normálisan nem lehet levegőt venni közben, csak szuszogni a szívdobogás ütemére. Ezért egy másik vénaágat kellett neki találni, közben kontrasztanyagot is használtak, hogy lássák a röntgenen a vénák elhelyezkedését. Végül a posterior ágba vezették, és úgy döntöttek, hogy ott talán jó helyen lesz, mivel máshova nem lehet tenni. Egyébként a katéterezés műveletei során végig erős húzó, rángató erőhatást éreztem, ezért önkéntelenül megfeszítettem a vállizmomat, sőt az egész testemet, hogy ellentartsak, és csak erőszakkal tudtam rávenni magam, hogy ellazítsam az izmaimat. (Később ennek meglett a böjtje.) A végén kihúzták a vezetődrótokat, az elektródákat a telephez csatlakoztatták, s kipróbálták a működést. Ezután zárták a sebet, kicsit fájt, de nem panaszkodtam, még kibírható volt (a szülések utáni varrás sokkal rosszabb). Mellesleg a derekam majd leszakadt a 3 órás, egyenes asztalon történő fekvéstől. Bizony, tényleg 2,5 órán át tartott a műtét, ahogy előre megjósolta a Doki, plusz fél óra várakozás idő volt. (Megjegyzem, úgy hallottam, hogy már 6 órás műtéti idő is előfordult.) Féltem, hogy nem fogok tudni felülni a derékfájástól, régen volt már rá példa, hogy "kiakadt" a derekam a háton fekvéstől, ezért háton fekvő relaxációt is csak felhúzott lábakkal szoktam végezni. De most sikerült felülni. Megköszöntem a műtétet. A Doki csak nyersen azt válaszolta: "Szerencsénk volt." Mehettem a kórterembe, pontosabban vittek tolókocsival.
Ezek után kb. 4 órát feküdnöm kellett, és nehezékkel kellett lenyomni a műtéti területet. Ez újabb derékigénybevételt jelentett, de legalább felhúzhattam a lábaimat. (A derekam egyébként még legalább egy-két hétig fájt.) Közben egyszer elvittek mellkasröntgenre, ehhez alig bírtam felülni, tiszta izomgörcs volt a vállamban, de a betegszállító nem segített felültetni. Szerintem úgy gondolta, hogy egy "fiatalnak" mindent bírnia kell. A sárga foltos (fertőtlenítőszeres) kórházi hálóinget sem cserélték le rólam, úgy toltak végig a folyosón, csak remélni tudom, hogy nem láttak sokan. Szédültem és erőtlen voltam. A mellkasröntgen oldalirányú felvételénél azt akarták, hogy emeljem magasra a karomat. Könyörgöm, kórházi dolgozóként nem tudják, hogy 1 -2 hónapig nem ajánlatos vállmagasságnál magasabbra emelni a bal kart, mert kimozdulhatnak az elektródák? Szóltam is, hogy nem szabad felemelnem. Az volt a válasz, hogy mások is felemelik. Megpróbáltam óvatosan, kisebb mértékben felemelni. Így csinálták a röntgenfelvételt, szerencsére nem láttak kórosat a felvételen, nem lett légmellem a műtét során (ptx). Ezt követően még feküdnöm kellett, közben az ebédemet azért megehettem. Mikor letelt a 4 óra, felültem, majd sétáltam egy kicsit a szobában, újra leültem. Ekkor történt valami. Émelyítő hányinger tört rám, körbenéztem, éppen bejött a nővér, szóltam, hogy hányingerem van, de a világ is kezdett már elsötétülni. Valószínűleg már ekkor ki volt mozdulva az egyik elektróda (sőt szerintem már a mellkas röntgennél is ki volt mozdulva, azért voltam akkor is rosszul, most csak továbbmozdult). Gyorsan ledőltem az ágyra, ettől a sötétség és a hányinger is elmúlt. Kaptam valamilyen hányinger elleni injekciót, de ezt követően nem találtam a helyemet, sem feküdve, sem ülve, sem járkálva nem éreztem jól magamat. Bevettem egy Algopyrint, és az úgy elnyomott, hogy bírtam egy kicsit aludni.

Másnap EKG-t csináltak, ott hagyták a papírcsíkot, hogy majd jön az orvos és megnézi. Kíváncsiságból én is megnéztem, bár nem értek hozzá. Azon csodálkoztam, hogy szinte ugyanúgy nézett ki, mint műtét előtt, kivéve, hogy voltak benne időnként függőleges vonalak is. Én arra számítottam, hogy a QRS hossza le fog csökkenni, de semmit nem változott. Szorongva vártam az orvost, volt egy rossz balsejtelmem. Ráadásul a műtét óta volt egy olyan panaszom is, hogy bal oldalon fekve, vagy ülve, kilégzés közben nagyon erősen éreztem a szívdobogást, mintha egy belső izmot is rángatott volna az egyik elektróda (valószínűleg a bal kamrai). Megjött az orvosom, megnézte az EKG-t, láthatóan nem tetszett neki, mert idegesebb lett tőle. Szólt, hogy menjek vele, bementünk egy vizsgálóba, ahol állított a pacemaker paraméterein. Az izomrángatásos panaszomra pedig azt mondta, hogy el fog múlni (egyáltalán nem múlt el). Jóval később újra csináltak egy EKG-t, az sem lett jó. Egy gyors ultrahangos ellenőrzés is történt. Talán perforációra (elektródakilépésre?) gyanakodott, mert kérdezte, hogy szédülök-e. De akkor nem szédültem. Ezután irány a röntgen helyiség, ahol kiderült, hogy a jobb pitvari elektróda nem a helyén van, hanem a sokkelektróda közelében, ez bizony kimozdult és ha jól értettem, a billentyűn keresztül átesett a kamrába. Arra gondoltam, hogy biztos akkor történt, mikor a műtét után pár órával rosszul lettem. "De miért pont velem történik ilyen?"- kérdeztem magamban. Azt reméltem, hogy akkor gyorsan felnyitják a varratot, és megigazítják az elektródát. De nem, nem lehet, mert nagy a fertőződés veszélye, ezért először szépen be kell gyógyulnia a sebnek, ez min. 6 hét, aztán megint felvágják, és kezdődik elölről a kálvária. Utólag csodálkozom, hogy mennyire könnyedén és nyugodtan vettem ezt a hírt. Talán az nyugtatott le, hogy a Dokiból érezhető empátia áradt (nem úgy mint műtét közben).
Kikapcsolták a CRT vezérlését, de az ICD része működőképes maradt. Adtak hozzá egy otthoni adattovábbító egységet, amelyet az ágyam mellett kell tartanom, az havonta egyszer automatikusan letölti az adatokat a PM-ről és továbbítja. Egy orvos ellenőrzi a feltöltött adatokat, azt hogy volt-e életveszélyes aritmia, illetve be kellett-e avatkoznia az ICD-nek. És akár én is indíthatok ilyen letöltést, ha gyanús szívritmus zavart észleltem a nap folyamán. (Azt azért érdemes figyelembe venni, hogy minden letöltés egy picit csökkenti a PM telep élettartamát.)
Ezután hazaengedtek. A férjem jött értem, de a kórházban még nem közöltem vele, hogy sikertelen a műtét. Mert félő, hogy műsort csinált volna mindenki előtt, sajnos nem tudja jól kezelni az indulatait.

Később egy hét után varratszedéssel zárult a kalandom.


Utóirat:

Minden ellenállás hasztalan.

A Borg