CRT-D pacemaker műtét leírása a beteg szemszögéből
Elérkezett a nap. Előző este óta nem ettem. Nem féltem nagyon, csak túl akartam lenni minél hamarabb. Ez lesz életem első műtétje, ha nem számítom a fogbeültetésemet.
Jelentkeztem a kórházban, majd egy olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül négyen voltak. Felvették az adatokat, vért vettek, kaptam egy branült a karomba és csináltak egy EKG-t. Több nővér megkérdezte, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon. Hát igen, itt is csak öregek voltak rajtam kívül.
Sietve berohant a műtétet végző orvos, és közölte, hogy elhalasztjuk holnapra a műtétet, mert sürgősebb esetek vannak. Ez van, csak kár hogy betették a branült, mert fájdalmasan feszített. Végigtelefonáltam az ismerősöket, - akik várták a műtét utáni hívásomat - , hogy elmarad a műtét.
Unalmasan telt a délutánom, nem volt látogatóm, mert ez a lakhelyemtől távolabb lévő kórház, ilyen messzire nem jönnek hozzám látogatni a rokonok. A kórházról annyit, hogy itt - ha jól láttam - az a rend, hogy egy nővér kettő kórtermet visz, a többi nővér is csak a saját kórtermeivel foglalkozik. Mikor vége a műszaknak, akkor a nővér beszámol a váltásnak arról, hogy melyik beteggel mi a helyzet, mi történt aznap. Ez tetszett. A nővérnek jogosultsága volt, hogy egyszerűbb gyógyszereket kiosszon este a betegeknek, ha kérte a beteg, pl. altató, nyugtató, fájdalomcsillapító. Erre azért is volt szükség, mert orvos elég ritkán nézett ránk (a másik kórházban pl. este is volt vizit). Szinte minden betegnek más volt a kezelőorvosa, és ha bejött egy orvos, akkor az csak a saját betegével foglalkozott, a többivel nem. Ha valakinek nem járt be az orvosa, az hoppon maradt. Nagy vizit csak egyszer volt a három nap alatt. A tisztaság átlagos volt, hiányoltam a kihelyezett fertőtlenítő szereket (a másik kórházban ez kb. 2 méterenként elérhető volt). A mosdóban pl. nem működött a kézmosó szappan adagoló sem, ezt említettem a takarítónőnek, de azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, hanem a nővéré. Úgy döntöttem, hogy nem okoskodom, úgyis csak egy-két napig vagyok itt. Megjegyzem, hogy fél év múlva sem működött az adagoló, mikor megint arra jártam. Nem tűnik fel nekik, hogy nem fogy ki belőle a szappan?
Ami az ételt illeti, rosszabb ízű volt, mint a másik kórházban, de díjaztam, hogy szeletelt kenyeret adtak, nem pedig rágós, nyúlós zsemlét. A diétás nővér pedig leállt velem vitatkozni, hogy miért vagyok vegetáriánus, de én éppen nem voltam vitatkozós kedvemben. Szerintem mindenkinek a saját döntése, hogy milyen módon táplálkozik, ne egy külső személy mondja meg.
Maga az épület sokkal lelakottabb, régebbi építésű volt, az ágyak is régebbiek és kényelmetlenebbek. A telefontöltésre alkalmas konnektorra is vadászni kellett, még jó, hogy az idősebb korosztálynak nincs rá igénye, de hamarosan a mai generáció is eléri a betegeskedő kort, és bizony, akkor a kórházaknak fel kell majd újítani a kórtermeket, mert nagy lesz az elégedetlenség. Még annyit mondanék erről a kardiológiai osztályról, hogy itt mindenféle beteg megfordult, nem csak szívbetegek. Ugyanis volt itt gasztroműtét utáni beteg, neurológiai vagy hematológiai problémával küzdő beteg is.
Másnap reggel újfent nem ehettem. 10 óra tájban átvezettek a műtőbe, ahol két kedves hölgy várt, akik előkészítettek. Rám adtak egy kórházi hálóinget, és hajvédőt. A kanülömet újra kellett szúrni, mert fájt az infúzió engedése közben, de ehhez csak a csuklóm felső részén találtak alkalmas vénát, ennek a beszúrása meglehetősen fájdalmas volt. Ezt követően vártam türelmesen, bíztam benne, hogy túlélem a műtétet, hisz a halálos szövődmény csak 0,05 %.
De ezen kívül még egyéb más szövődmények is lehetségesek: peri- és postoperatív vérzés, sebfertőzés, az elektródák megfelelő pozícióból való korai kimozdulása, elektróda törése, műtét kapcsán légmell, endocarditis, szívizom sérülés, idegsérülés kialakulása. Vajon melyik fog utolérni? Mert mostanában rám jár a rúd.
Jött a Doki, aki valami sárga fertőtlenítő folyadékot kent a műtéti területre (kicsit túlzásba víve a mennyiséget, folyt mindenfelé), közben be kellett csukni a szememet, hogy ne marjon a gőze. Jött a lidocain (?) injekció a műtéti területre, ez is meglehetősen fájdalmas volt. Nekikezdtek a műtétnek, a doki szólt, hogy jelezzem, ha fájdalmat érzek. A műtétből nem láttam semmit, mert az arcom elé is lepedőt húztak, de éreztem, hogy mi történik. Fölvágták a bőrömet és közben erőteljesen ráncigálták a vállamat, a ráncigálás elég durva, kellemetlen volt, ösztönösen megfeszítettem a vállizmomat és ellentartottam. Kialakították a "zsebet" a készülék részére, ez egy ponton elkezdett fájni, ezért kaptam még injekciót. Ezután jött a véna katéterezés, valamilyen vezetődrótot, és értágító ballont is használtak közben. Közben a mellkasomra, hasamra, lábamra pakoltak mindenféle műszereket, eszközöket (elég durván lecsapva), nem moccanhattam. A jobb pitvari elektródával kezdték, ezt simán behelyezték a jobb pitvar belsejébe. A jobb kamrai sokkelektróda következett, ezzel szoktak problémák lenni, mivel ez vastagabb, mint a többi, mert tekercselt része is van. De nekem rögtön a helyére ment, a jobb kamra üregébe, csúcsi pozícióba. Utoljára maradt a bal kamrai elektróda, ezt a sinus coronariusba (a szív bal felének külső felületén futó vénába) vezették a mid. laterális ágba. Ez volt a legproblémásabb nekem, mert minden pozícióban rekeszrángást okozott, ez nálam úgy jelentkezett, hogy működés közben az egész mellkasom (nem csak a rekesz) akaratlanul rángott minden szívdobbanásra, normálisan nem lehet levegőt venni közben, csak szuszogni a szívdobogás ütemére. Ezért egy másik vénaágat kellett neki találni, közben kontrasztanyagot is használtak, hogy lássák a röntgenen a vénák elhelyezkedését. Végül a posterior ágba vezették, és úgy döntöttek, hogy ott talán jó helyen lesz, mivel máshova nem lehet tenni. Egyébként a katéterezés műveletei során végig erős húzó, rángató erőhatást éreztem, ezért önkéntelenül megfeszítettem a vállizmomat, sőt az egész testemet, hogy ellentartsak, és csak erőszakkal tudtam rávenni magam, hogy ellazítsam az izmaimat. (Később ennek meglett a böjtje.) A végén kihúzták a vezetődrótokat, az elektródákat a telephez csatlakoztatták, s kipróbálták a működést. Ezután zárták a sebet, kicsit fájt, de nem panaszkodtam, még kibírható volt (a szülések utáni varrás sokkal rosszabb). Mellesleg a derekam majd leszakadt a 3 órás, egyenes asztalon történő fekvéstől. Bizony, tényleg 2,5 órán át tartott a műtét, ahogy előre megjósolta a Doki, plusz fél óra várakozás idő volt. (Megjegyzem, úgy hallottam, hogy már 6 órás műtéti idő is előfordult.) Féltem, hogy nem fogok tudni felülni a derékfájástól, régen volt már rá példa, hogy "kiakadt" a derekam a háton fekvéstől, ezért háton fekvő relaxációt is csak felhúzott lábakkal szoktam végezni. De most sikerült felülni. Megköszöntem a műtétet. A Doki csak nyersen azt válaszolta: "Szerencsénk volt." Mehettem a kórterembe, pontosabban vittek tolókocsival.
Ezek után kb. 4 órát feküdnöm kellett, és nehezékkel kellett lenyomni a műtéti területet. Ez újabb derékigénybevételt jelentett, de legalább felhúzhattam a lábaimat. (A derekam egyébként még legalább egy-két hétig fájt.) Közben egyszer elvittek mellkasröntgenre, ehhez alig bírtam felülni, tiszta izomgörcs volt a vállamban, de a betegszállító nem segített felültetni. Szerintem úgy gondolta, hogy egy "fiatalnak" mindent bírnia kell. A sárga foltos (fertőtlenítőszeres) kórházi hálóinget sem cserélték le rólam, úgy toltak végig a folyosón, csak remélni tudom, hogy nem láttak sokan. Szédültem és erőtlen voltam. A mellkasröntgen oldalirányú felvételénél azt akarták, hogy emeljem magasra a karomat. Könyörgöm, kórházi dolgozóként nem tudják, hogy 1 -2 hónapig nem ajánlatos vállmagasságnál magasabbra emelni a bal kart, mert kimozdulhatnak az elektródák? Szóltam is, hogy nem szabad felemelnem. Az volt a válasz, hogy mások is felemelik. Megpróbáltam óvatosan, kisebb mértékben felemelni. Így csinálták a röntgenfelvételt, szerencsére nem láttak kórosat a felvételen, nem lett légmellem a műtét során (ptx). Ezt követően még feküdnöm kellett, közben az ebédemet azért megehettem. Mikor letelt a 4 óra, felültem, majd sétáltam egy kicsit a szobában, újra leültem. Ekkor történt valami. Émelyítő hányinger tört rám, körbenéztem, éppen bejött a nővér, szóltam, hogy hányingerem van, de a világ is kezdett már elsötétülni. Valószínűleg már ekkor ki volt mozdulva az egyik elektróda (sőt szerintem már a mellkas röntgennél is ki volt mozdulva, azért voltam akkor is rosszul, most csak továbbmozdult). Gyorsan ledőltem az ágyra, ettől a sötétség és a hányinger is elmúlt. Kaptam valamilyen hányinger elleni injekciót, de ezt követően nem találtam a helyemet, sem feküdve, sem ülve, sem járkálva nem éreztem jól magamat. Bevettem egy Algopyrint, és az úgy elnyomott, hogy bírtam egy kicsit aludni.
Másnap EKG-t csináltak, ott hagyták a papírcsíkot, hogy majd jön az orvos és megnézi. Kíváncsiságból én is megnéztem, bár nem értek hozzá. Azon csodálkoztam, hogy szinte ugyanúgy nézett ki, mint műtét előtt, kivéve, hogy voltak benne időnként függőleges vonalak is. Én arra számítottam, hogy a QRS hossza le fog csökkenni, de semmit nem változott. Szorongva vártam az orvost, volt egy rossz balsejtelmem. Ráadásul a műtét óta volt egy olyan panaszom is, hogy bal oldalon fekve, vagy ülve, kilégzés közben nagyon erősen éreztem a szívdobogást, mintha egy belső izmot is rángatott volna az egyik elektróda (valószínűleg a bal kamrai). Megjött az orvosom, megnézte az EKG-t, láthatóan nem tetszett neki, mert idegesebb lett tőle. Szólt, hogy menjek vele, bementünk egy vizsgálóba, ahol állított a pacemaker paraméterein. Az izomrángatásos panaszomra pedig azt mondta, hogy el fog múlni (egyáltalán nem múlt el). Jóval később újra csináltak egy EKG-t, az sem lett jó. Egy gyors ultrahangos ellenőrzés is történt. Talán perforációra (elektródakilépésre?) gyanakodott, mert kérdezte, hogy szédülök-e. De akkor nem szédültem. Ezután irány a röntgen helyiség, ahol kiderült, hogy a jobb pitvari elektróda nem a helyén van, hanem a sokkelektróda közelében, ez bizony kimozdult és ha jól értettem, a billentyűn keresztül átesett a kamrába. Arra gondoltam, hogy biztos akkor történt, mikor a műtét után pár órával rosszul lettem. "De miért pont velem történik ilyen?"- kérdeztem magamban. Azt reméltem, hogy akkor gyorsan felnyitják a varratot, és megigazítják az elektródát. De nem, nem lehet, mert nagy a fertőződés veszélye, ezért először szépen be kell gyógyulnia a sebnek, ez min. 6 hét, aztán megint felvágják, és kezdődik elölről a kálvária. Utólag csodálkozom, hogy mennyire könnyedén és nyugodtan vettem ezt a hírt. Talán az nyugtatott le, hogy a Dokiból érezhető empátia áradt (nem úgy mint műtét közben).
Kikapcsolták a CRT vezérlését, de az ICD része működőképes maradt. Adtak hozzá egy otthoni adattovábbító egységet, amelyet az ágyam mellett kell tartanom, az havonta egyszer automatikusan letölti az adatokat a PM-ről és továbbítja. Egy orvos ellenőrzi a feltöltött adatokat, azt hogy volt-e életveszélyes aritmia, illetve be kellett-e avatkoznia az ICD-nek. És akár én is indíthatok ilyen letöltést, ha gyanús szívritmus zavart észleltem a nap folyamán. (Azt azért érdemes figyelembe venni, hogy minden letöltés egy picit csökkenti a PM telep élettartamát.)
Ezután hazaengedtek. A férjem jött értem, de a kórházban még nem közöltem vele, hogy sikertelen a műtét. Mert félő, hogy műsort csinált volna mindenki előtt, sajnos nem tudja jól kezelni az indulatait.
Később egy hét után varratszedéssel zárult a kalandom.
Utóirat:
Minden ellenállás hasztalan.
A Borg
