Pacemaker kontroll, és a gyarló, csapongó gondolataim

Pacemaker kontroll, és az én gyarló, csapongó gondolataim

az asszonyi létről, az orvosokról és a pacemaker telep élettartamáról

Ma voltam a PMkardiológusnál. Nem sok dolga volt velem, mert mindent rendben talált. Csak attól másztam a falra, hogy "Jóasszonynak" hívott. Ugyanis ekkor előbújt belőlem a sértett egóm. Mert én ezt egy lekezelő, személytelen megszólításnak tartom, és szerintem ezt inkább öregasszonyoknak szokták mondani. Jó-jó, nem vagyok már húszéves, de még csak a negyvenes éveimet taposom. Egyébként is én elsősorban embernek tartom magamat, másodsorban nőnek, de az asszony kifejezést utálom. Ez a kifejezés a középkorból származik, amikor a férfit tartották csak embernek, a nőt pedig asszonyállatnak. Akkor még a filozófusok azon tanakodtak, hogy vajon a nőknek van-e lelkük, mert szerintük az állatoknak nincs, és ezért valószínűleg a nőknek sincs. Családi állapotom szerint valóban asszonynak vagyok mondható, mert házas vagyok, de a férjem sem mer így szólítani, mert ismeri a reakciómat. Egyébként már az is csoda, hogy férjnél vagyok, mert kislány koromban megfogadtam - látván a szüleim, és ismerőseim házasságát - , hogy én soha nem fogok férjhez menni, ("én bizony nem leszek senkinek a kapcarongya"). Nem is lettem kapcarongya a férjemnek, mert sikerült egy olyan férjet találni, aki megbecsül.

Lehet, hogy a doki azt gondolja, hogy a "Jóasszony" megszólítás helyénvaló, ezért nem haragszom rá, de ha még egyszer így szólít, akkor lehet, hogy a bennem lévő sérült gyermek átveszi az irányítást, és nem fogom tudni megállni, hogy ne szóljak vissza.  Még akkor is, ha tudom, hogy magam alatt vágom  a fát. Közismert, hogy a beteg ember kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben van, az orvos pedig fölérendelt helyzetben. Ők sokszor élet és halál urának tartják magukat, és ezt ki is mutatják (tisztelet a kivételnek). Tudom-tudom, nagyon sok jószándékú orvos is van (egyébként a pmkardiológusomat is közéjük sorolom). De sokan közömbössé, sőt beteggyűlölővé válnak az évek során. Elképesztő, de így van. Úgy tűnik, hogy az emberi szeretetnek, és az önzetlen segíteni akarásnak írmagja sincs bennük. Pedig valószínűleg csak magukat védik érzelmileg. Nem tudják magukban lekezelni a körülöttük lévő sok fájdalmat, betegséget és halált (a sok negatív energiát), ezért inkább elzárkóznak tőle. Nem szabadott volna orvosnak menniük, mert nem alkalmasak rá. Az orvosok (nővérek, börtönőrök, szociális munkások, pszichiáterek...stb., akik elesettekkel foglalkoznak) valóban veszélynek vannak kitéve. Gondoljunk bele, például az orvosok egy műtét során végig a beteg aurájában tartózkodnak, sokszor több órahosszáig (pl. az én műtétem 2,5 órás volt). Úgy kell segíteniük a betegeken, hogy közben megvédik a saját egészséges energiarendszerüket a betegek káros, vagy kiegyenlítetlen energiáitól (mert aki beteg, annak a fizikai testén túlnyúló energiatesteiben sem stimmelnek a dolgok). Nem könnyű feladat ez, kevesen alkalmasak rá. Az auralátók szerint a gyógyító emberek auráját vastagfalú, átláthatatlan buborék veszi körül, ami véd a külső hatások ellen (de ez a burok sokszor a jó energiákat sem engedi be, és a belül keletkező negatív energiákat is ki kellene engedni valahogy). Talán tanácsosabb lenne nem páncélt növeszteni, hanem talán elég lenne egy állandó pozitív lelkiállapotot fenntartása (ez nehéz, tudom), amely megvéd, mert a hasonló csak a hasonlót vonzza.

De beszéljünk inkább a pacemaker kontrollom eredményeiről:

Korábban említettem, hogy a pacemaker telep töltöttségét, kalkulált hátralévő élettartamát nem tartom egyenletesnek. Ezért most készítettem róla egy grafikont.

Ez azt mutatja, hogy üzembe helyezés után valóban meredekebben esett a töltöttség szintje, nagyobb volt az ingadozás, de mostanában beállt egyenletesre, és most kb. 6 év van hátra a cseréig. Ahol egy ugrás van a grafikonon, ott volt a repozíciós műtétem. Ez azt mutatja, hogy a második műtét előtt nagyobb volt az energiafogyasztás. Összesen 2 év alatt 4 évet esett a telep hátralévő élettartama.

Egyébként ritmuszavarom nem volt. A CRT  reszinkronizáció hatásfoka 99 %. És jobban érzem magam, mint valaha.

A kórházi tájékoztatásról

A kórházi betegtájékoztatás hiányosságairól

Szólnék néhány szót a kórházi dolgozók betegtájékoztató, pontosabban beteget-nemtájékoztató szokásairól. Három kórházi osztályon voltam, ezek közül csak a sürgősségin tájékoztattak megfelelően. 

A II. belgyógyászaton dicséretes, hogy volt minden nap orvosi vizit, de ha nem kérdeztem rá konkrétan valamire, akkor nem tudtam meg semmit. Én lehet, hogy naiv vagyok, de elmondhatták volna, hogy pl. melyik vérlabor értékek tértek el a normálistól, vagy hogy milyen gyógyszereket szedetnek velem. Azelőtt nem szedtem semmilyen gyógyszert, ezért küllemük alapján nem tudtam őket azonosítani. Néha megkérdeztem a nővért, mikor kihozta a gyógyszereket, hogy mik ezek, de csak homályos választ kaptam, mintha nekik tiltva volna, hogy elmondják. Úgyhogy a gyógyszerek kinézete, jelölése alapján kerestem rájuk az okostelefonomon, némelyiket meg is találtam. Mikor 5 nap után rákérdeztem az orvosnál, hogy megjött-e a pajzsmirigy vérlabor eredménye, kiderült, hogy bizony már megjött valamelyik előző napon, és negatív lett. Szóval hagyják kétségek között vívódni a beteget napokig, és önként nem tájékoztatnak a beérkező eredményekről.

A kardiológián orvosi vizit sem volt minden nap, azt sem tudtam, hogy a sok orvos közül melyiktől kellene kérdeznem. Senki nem magyarázta el, hogy milyen betegségem van, a betegség nevét is csak úgy tudtam meg, hogy a szív ultrahangra betegszállító nélkül mentem, és a vizsgálat után az én kezembe nyomták az eredményt. Gyorsan memorizáltam a diagnózis latin nevét, még mielőtt odaadtam a papírt a nővérpultnál. Vagy ha bejött egy orvos a kórterembe, akkor a kezében lévő lázlapról próbáltam fejjel lefelé kisilabizálni, hogy mi van ráírva.
A háromágyas kórteremben simán meghalhatott valaki úgy, hogy órákig nem vették volna észre, mert nagyon ritkán jöttek be hozzánk. A mellettem lévő 96 éves néni láthatóan eldöntötte, hogy most már meg akar halni, tudatosan nem evett, nem ivott, és a gyógyszereit sem vette be. Papot is hívatott magához. Ezután egész nap csak aludt, én meg gyakran néztem, hogy lélegzik-e még. Végül - még mielőtt meghalt volna - visszaszállították az öregek otthonába. Állandóan cserélődtek a betegek mellettem, általában 2 nap után kirúgták az embereket, csak engem nem akartak hazaküldeni. Pedig odakint tombolt a tavasz, a kedvenc évszakom, amikor minden virágba borul. Ilyenkor zsong a természet, s az állatok is megrészegülnek. Szeretem nézni és hallgatni ezt a zsongást, és hosszú sétákat tenni. No, ez most elmaradt. Mikor 3 hét után hazaengedtek, már egy csomó virág elvirágzott.

Visszatérve a tárgyra, még a kórházban rákerestem a telefonomon a leleten látott DCMP betegség leírására, és sokk-ként ért, hogy "A betegek kb. 70 %-a a tünetek kezdetétől számított 5 éven belül meghal" /dr.info.hu/ vagy hogy "A betegség kezelhető, de nem gyógyítható, és az alapbetegségtől függő gyorsasággal romolhat." és "egyetlen igazi gyógymódja a szívátültetés" /Házipatika/. Ezeket olvasva egy világ dőlt össze bennem, nem így terveztem az életemet, úgyhogy a kórházban töltött hátralévő napjaimat sírdogálással töltöttem. "Miért pont én?"- merült fel a kérdés. Egyébként az elbocsátásom napján sem tájékoztattak részletesen, hogy hogyan tovább, csak odaadták a zárójelentést és mehettem.

Itt egy ábra arról, hogy mi a különbség az egészséges és az elégtelenül működő, DCMP-s szív között:

Az enyém az ábrához képest rosszabbul néz ki, mert jobban ki van tágulva, és nem csak a bal oldal, hanem a jobb oldal is.

A háziorvosnál

Összeomlófélben a háziorvosnál

Igaz, hogy csak vánszorogni tudtam, de aznap reggel még bementem dolgozni, átnéztem a sürgős ügyeimet, aztán jelentettem a főnökömnek, hogy nem érzem jól magamat, elmegyek orvoshoz. Természetesen - ahogy a főnökökhöz illik - még előtte adott volna egy-két sürgős feladatot nekem, de nem hagytam magam. 

Elsétáltam a háziorvosomhoz, ami 10 perces séta szokott lenni, az most 20 percig tartott, a végén egy emelet lépcsőn kellett felmenni a rendelőhöz, amin legalább ötször meg kellett állnom, annyira fulladtam. Viszonylag gyorsan bejutottam az orvoshoz, ott elmondtam, hogy mi gondom, bajom van. Megmérték a vérnyomásomat: 130/80, amilyen szokott lenni. El kezdtek felírni egy csomó beutalót, aztán csináltak egy EKG vizsgálatot. Az EKG olyan mértékben eltért a normálistól, hogy inkább azt javasolták, menjek el a sürgősségi betegellátó osztályra, mert a beutalókkal több hónapig is eltartana, mire kivizsgálnának, legjobb esetben min. 2 hónapig, a sürgősségin pedig rögtön elvégeznek néhány fontos vizsgálatot, aztán valószínűleg még aznap este szépen hazaküldenek, és a kimaradt vizsgálatokat majd utólag megcsináljuk. Bevallom, könny szökött a szemembe, mert én még sosem voltam a sürgősségin, ráadásul nyilvánvalóan a szívemmel van baj, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam, hiszen egészségesen élek, nem dohányoztam soha, nem vagyok alkoholista sem, kábítószert sosem próbáltam, és nagyon megválogatom, hogy mit eszek, sok zöldséget és gyümölcsöt (többnyire bio-t), reformgabonákat, vitaminokat, táplálékkiegészítőket, és csak kevés zsírosat. Ha pedig valamilyen veleszületett betegség, akkor miért nem vették eddig észre, hiszen számtalan szűrővizsgálaton voltam már korábban. Most kezembe nyomták az SBO-ra szóló beutalót, és az EKG-s papírt, a sok kriksz-kraksz vonallal, aztán elküldtek.

Úgy indultam el, mint aki a vesztőhelyre megy. Sosem szerettem orvoshoz járni, csak akkor mentem orvoshoz, ha nagyon rosszul éreztem magamat. A szüleim sem vittek orvoshoz soha gyermekkoromban, akkor sem, ha rozsdás szögbe léptem, akkor sem, ha felhasadt a fejbőröm, akkor sem mikor mumpszos vagy bárányhimlős voltam. Volt egy orvos, aki a nagymamámhoz kijárt, vele írattak fel orvosságot, ha szükség volt rá. Később, fiatal koromban pedig mélyen csalódtam az orvosokban. Anno volt egy krónikus hasfájásos problémám, amely gyengeséggel, fejfájással is együtt járt. Elmentem a nőgyógyásztól kezdve az urológusig, még közben háziorvost is váltottam, de egyik sem tudta megmondani, hogy miért fáj mindennap a hasam, azt sem tudták megmondani, hogy hova lenne érdemes menni kivizsgáltatni. A házorvosom már a béltükrözést kezdte javasolni, csak ezután teherbe estem, és a további kivizsgálás elmaradt. Évekig fájt a hasam, mire nagy sokára - önmegfigyelés útján - rájöttem, hogy a tejtermékekre vagyok érzékeny. Laktózmentes tejtermékeket kezdtem vásárolni, ezzel megoldódott a problémám. A mai napig nem értem, hogy a háziorvos (egyik sem) miért nem küldött ételallergia kivizsgálásra. Miért a sokkal kellemetlenebb beavatkozásra küldik el az embert először, miért nem az egyszerűbbekre. Ezen kívül voltak még hasonló csalódásaim az egészségüggyel kapcsolatban, de arról majd egy későbbi posztban beszélek. Szóval csalódtam az orvosokban, mivel vagy egyáltalán nem tudnak diagnózist felállítani, vagy tévesen diagnosztizálnak. Ha nem tudják megállapítani, hogy mi a baj okozója, akkor - a saját megnyugtatásukra - pszichés esetnek kiáltják ki az embert. A diagnózis felállításának nehézsége nem mindig az ő hibájuk, hanem szerintem - a sok fejlődés ellenére - az orvostudomány még mindig gyerekcipőben jár. Pedig például milyen jó lenne egy olyan eszköz, mint a Star Trek sorozatban használt Trikoder, amellyel végigszkennelik a testet, és már meg is van, hogy milyen baja van az embernek, vagy egy nemembernek:

Olvastam, hogy kb. 5 évvel ezelőtt kiírtak egy pályázatot, hogy aki megalkot egy Trikoderhez hasonló diagnosztizáló eszközt, annak 10 millió dollár üti a markát. Szerintem még nem érkezett megfelelő pályamű.

Vagy még jobb lenne egy olyan gyógyító ágy, amilyen az Elysium című filmben volt, amely nem csak megmondja a diagnózist, hanem a hibás molekulákat újraépíti (re-atomizál), ezáltal meggyógyít:

Kicsit elkalandoztam, a következő posztban folytatom a történetemet.