Évforduló

Merengés az élet értelméről

avagy hogyan változtatja meg egy ember gondolkozását, és érdeklődését egy komoly szívbetegség

Itt a tavasz. Erről most sajnos az jut eszembe, hogy tavaly ilyenkor jöttek ki rajtam a szívelégtelenség erősödő tünetei. A szívem akkor úgy döntött, hogy nem hajlandó elég vérrel ellátni testem minden szervét. Tavaly ilyenkor csak vánszorogtam. De most, hogy belekezdtem néhány könnyű kerti munkába, szembesültem azzal, hogy most sincs még elég energiám. Ahogy nekikezdek, már szeretném is abbahagyni. Ez most már mindig így lesz? Remélem nem.
De nem csak erről van szó. Inkább arról, hogy egy ilyen betegség alapjaiban rengeti meg az ember életét. Arról, hogy ezek után már más dolgok válnak fontossá. Oké, jó dolog a kertészkedés, hogy értek a növényekhez, s tudom, hogy hogyan kell őket termeszteni. Például én biztos nem halnék éhen, ha egyszer bezárnának a boltok, és nem nyitnának ki többé. Még a vadnövényeket is elég jól ismerem, meg a gombákat is. De most változás következett be az életemben, és nem azzal akarok foglalkozni, hogy vetek, kapálok, ültetek, kapálok, gazolok...stb. Ha már kaptam egy kis haladékot a "felsőbb vezetéstől", akkor azt kellene kiderítenem, hogy miért élek még, hogy mi a feladatom a világban. Mert biztos, hogy nem csak az a célom, hogy egyek, igyak, aludjak, szaporodjak, utódokat neveljek, hisz erre az állatok is jók.
Hát, itt tartok most. Tessék mondani, miért vagyok itt a Földön?

Most eldől, hogy használ-e, vagy sem

A CRT-D repozíció utáni kontrollok

és rekeszrángási problémák, valamint laikus elmélkedés az elektródák fajtáiról

A műtét után a seb alig fájt, de a beállítással lehettek gondok, mert már a hazafelé tartó úton is többször rám tört a gyengeség. Otthon hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. Egyáltalán nem voltam elégedett az eredménnyel. Ezen kívül három napig nem történt velem semmi érdemleges. 

A negyedik éjszaka rekeszrángásra ébredtem. Mikor megváltoztattam a testhelyzetemet, elmúlt. De az elalvás pillanatában mindig újrakezdődött. Úgyhogy az éjszaka hátralévő néhány óráját sírással töltöttem. - Hát hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Nekem miért nem sikerül semmi? - keseregtem. Abban sem volt sok reményem, hogy ezen lehet még állítani, mivel a kórházban a fülem hallatára beszélték, hogy ez az egyetlen beállítás volt lehetséges. Úgyhogy nagy valószínűség szerint mehetek újra műtétre. A következő néhány éjszaka hasonlóan telt, de nyugtatóval sikerült egy-két órát aludni. 

Kivártam a varratszedés idejét, ami a műtét után egy héttel volt, hogy ne kelljen kétszer menni a kórházba. Hála istennek nem volt még reménytelen az eset, lehetett még - konfiguráció váltással - állítani a pacemaker paraméterein. Közben az is kiderült, hogy azért nem éreztem jól magam, azért voltam gyenge, mert túl alacsonyra állították az ingerlési feszültséget. De ezután még legalább kétszer vissza kellett mennem a kórházba, mire teljesen "rekeszrángás mentes" lettem. A végeredmény az lett, hogy a bal kamrai elektróda beállított feszültségét csak egy hajszál választja el attól a minimum értéktől, amely még hatékonyan ingerli a szívizomzatot, és egy hajszál választja el attól a minimum értéktől amely már ingerli a rekeszizom ideget (nervus phrenicust) is. Ez olyan, mintha egy tű fokán kellene egyensúlyozni, és semmi ráhatásom nincs arra, hogy az elektróda ezután még milyen irányba fog mocorogni, mert hogy még hónapokig előfordulhat, hogy elmozdul valamerre, ugyanis a bal kamrai elektróda nincs különösebb módon rögzítve a véna falához. Majd amikor több hónap múlva körbenövik a testem kötőszövetei, talán utána már nem fog kimozdulni. Öröm az ürömben, hogy mivel a rekeszrángás miatt csak viszonylag alacsony feszültségen van működtetve a bal kamrai elektróda, így a telep élettartama némileg hosszabb lesz, hacsak nem kell az ICD-nek egy párszor újraélesztenie. Ha az alacsony ingerlésre állítás ellenére mégis rekeszrángás jelentkezne, akkor már sajnos nem lehet többet finomítani rajta, ez esetben esetleg be lehet építeni (újabb műtéttel) egy négypólusú (quadripoláris) elektródát a jelenlegi bipoláris helyett, de állítólag ez egy nagyon drága elektróda, amit nem mindenkinek szereznek be. Hogy miért jobb ez az elektróda? Egy kis magyarázat:

Az "ősidőkben" (ami nem is volt olyan rég, csak pár éve) még unipoláris elektródákat használtak, ami azt jelentette, hogy az elektróda végén csak egy pólus volt (katód), a másik pólusnak (anódnak) pedig a pacemaker telep háza, vagy a jobb kamrai elektróda pólusa volt kinevezve. Ez nem sok variációra adott lehetőséget, ha még most is itt tartanánk, akkor nekem "annyi" lenne.

Aztán jöttek a bipoláris elektródák, amelynél az elektróda végén, egymástól kis távolságra, két pólus is található. Ma már széleskörűen ezt használják, nekem is ilyen lett beépítve. Ennél tudnak variálni, hogy a két kamrai elektróda két-két pólusa közül melyik legyen az anód és a katód, és bizonyos esetekben a pacemaker telep háza is lehet egy pólus. Így négy vagy hat variációra van lehetőség (a katód a bal kamrában kell legyen, és úgy tűnik, hogy ICD esetén nem lehet a telep háza az anód, mert ha minden igaz, az a sokkoláshoz kell). Az én esetemben 4 konfigurációt próbáltak ki (mivel ICD-m van), és csak egy volt használható.
A négypólusú elektróda esetében állítólag 10-14 variáció van a pólusok kijelölésére. Jóval nagyobb az esély, hogy találnak olyan konfigurációt, amely nem rángatja a rekeszizmot. A variációk:

Itt egy kép egy négypólusú, és két darab bipoláris elektródával felszerelt CRT-D pacemakerről (a jobb kamrai elektródában pluszban még sokktekercs is megy, ezért vastagabb), az elektródákon lévő fekete részek a pólusok:

Hát dióhéjban ennyi. Egy valami azért szöget ütött a fejembe. Hogy miért nem tartanak készleten négypólusú elektródát a kórházak. Hogy amikor gond van, akkor csak leemelhessék a polcról. Miért kell többszöri sikertelen műtét, hogy egyáltalán meg lehessen rendelni. Úgy láttam, hogy egy CRT-D műtét ötszázezer körül van, engem kétszer műtöttek, így csak a műtét 1 millió körül volt. Ebben nincs benne a pacemaker és az elektródák ára (azokkal együtt már több mint 4 milliónál tartunk). Nem tudom, hogy mennyibe kerül egy négypólusú elektróda, de nem hiszem, hogy árban jobban megéri, ha csak a harmadik műtétnél építik be és nem az elsőnél (gond esetén). Meglehet, hogy a késlekedés miatt a beteget le kell rokkantosítani, de minimum táppénzen kell tartani hónapokig, sőt az is előfordulhat, hogy tartós kórházi ellátásra szorul. Ez mind költség az állami egészségpénztárnak.

De hála istennek velem most nincs gond, egyelőre jól vagyok. Működik a rendszer. Jelentősen javult a terhelhetőségem. Ezt alátámasztotta egy szívultrahang is a közelmúltban. Az ejekciós frakcióm felment 50 %-ra, a mitrális billentyű regurgitációja már csak "jelzett", ez azt jelenti, hogy majdnem jól zár, csak egy ici-pici visszaáramlás van. Emiatt a véralvadásgátló gyógyszert is elhagyhattam. A tricuspidális (jobbkamrai) billentyű még ennél rosszabbul zár, a számított pulmonális nyomásom még magas, a normálisnak kb. kétszerese. De ez is javulhat még. Sőt érzem is, hogy javult, mert az első hetekben még terhelésre nehézlégzésem volt, szédültem, rosszul éreztem magam, de ez már elmúlt. Új kifejezést is találtam a szívultrahang leleten, amely eddig nem volt : "relaxációs zavar", de mivel az orvos nem foglalkozott vele különösebben, gondolom nem túl komoly.

Szóval a lényeg, hogy most minden rendben. Benne vagyok abban a 60-80 %-ban, akiknél javulást okoz a CRT. Mondhatnánk, hogy "happyend", de ez még nem az "end", az még messze van, csak "happy", I am happy.

A második műtét

Egy CRT-D repozíciós műtét a szenvedő alany szemszögéből

Újra ott voltam a kórházban. Kb. 13 órára kaptam ágyat is. Ebben a kórházban egyébként szörnyen kevés ágy van, nemcsak ezen az osztályon, hanem a többin is. Számomra úgy tűnik, hogy a kórház egyértelműen túlvállalja magát, kisebb a kapacitása, mint amit vállal.

Szóval vártam a műtétre, nem ehettem. A kórteremben jó volt a hangulat, az egyik szobatársnak vicces beszólásai voltak, úgyhogy sokat nevettünk. Végre-végre nem csak negativitás vesz körül. Itt középkorúak is voltak, nemcsak magatehetetlen öregek, mint máshol. Amíg ott voltam a szobában, két embernek is csináltak elektromos kardioverziót (kiütötték őket defibrillátorral), mert nem akart helyreállni a ritmusuk. Szóval most már ilyet is láttam. Azt is megtudtam, hogy az az orvos, aki műteni fog, a legjobb az országban. Hirtelen nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Az a tény, hogy a legjobbhoz küldtek, azt is jelentheti, hogy ennek fele sem tréfa, hogy nagy a baj velem, hogy túlságosan problémás eset vagyok, és speciális megoldásra lesz szükség. De úgy döntöttem, hogy inkább örülök, hisz jó kezekben leszek.

A műtétre kb. este hétkor került sor. Egy szobatársamat már jóval előttem elvitték ablációra, ő még nem jött vissza mikor már jöttek értem is, pedig ugyanaz az orvos műtötte, mint aki engem fog. A laborban már a teljes csapat rám várt, már a főorvos is ott volt, és a röntgenfelvételemet nézegette, és közben lazított egy kicsit. Felfeküdtem a műtőasztalra, itt egy ötletes lepedőtrükkel fogatták le a karomat, hogy ne tudjam mozgatni. Meg még a lábamat is leszíjazták. Ezek után már nem volt menekvés. Úgy éreztem, hogy sok kicsi tűszúrással érzéstelenítették a pacemaker fölötti területet. A bőr felvágását nem éreztem, de a pacemaker kivétele nagyon fájdalmas művelet. Megváltás, ha gyorskezű az orvos. Azt nem értem, hogy a mai világban miért nincs hatékonyabb érzéstelenítés az ilyen esetekre, miért nem tudják ezt még megoldani? 

A főorvos úr gyorsan dolgozott, mert közben ablációra várta őt a szobatársam a másik laborban. Nagyon rutinos volt, végigpróbálgatta a vénaágaimat, mindegyik helyen rekeszrángás jelentkezett, míg végül az utolsó pozíciót jónak ítélte (ez is rángatott, de nem annyira). (Itt megemlíteném, hogy milyen furcsa volt hallani, mikor a műtétem közben az orvos csavarhúzót kért, bizonyítva, hogy én most már tényleg egy kiborg vagyok.) A műtét során a korábban elhelyezett bipoláris elektródák lettek újra visszatéve. Az egész műtétben az volt a legfájdalmasabb rész, mikor a kulcscsont alatti vénában dolgozott az orvos. Ekkor valóban szükség volt a kezem, lábam lekötözésére. Csak azt nem értem, hogy később a zárójelentésben, miért volt az írva, hogy "vena subclavia punctio nem történt". Tudtommal a kulcscsont alatti véna a vena subclavia, és a műtét másnapján ennek a megszúrása miatt kellett mellkas röntgenre menni, hogy a ptx-t (légmellet) kizárják. Na mindegy, ez örök rejtély marad a számomra, merthogy nem fogom egy orvostól sem megkérdezni, úgysem kapnék rá választ.
A műtét egy órahosszáig tartott. A doktor úr visszatette a telepet, és már zárta is a sebet. Szóltam, hogy még mindig rángat, de mondta, hogy ne aggódjak, mert még a tesztelés folyik, azért rángat. Azt is mondta, hogy az egyetlen alkalmas vénám pont a rekeszizom ideg vonalában van, ezért nehéz beállítani. Ha továbbra is panaszaim lennének, akkor van még egy megoldás: A bal kamrai elektródát a bal kamra üregében (endokardiálisan) is el lehet helyezni, a sövény átszúrásával, de ezt csak végső esetben ajánlja, mert életem végéig véralvadásgátlót kell szednem, és túl fiatal vagyok még. Én egyébként úgy hallottam, hogy van még egy lehetőség, egy speciális elektróda, de ez most nem volt megemlítve.
Miután a főorvos távozott, továbbra is éreztem rekeszrángást. Egyébként a rekeszrángás egy nagyon rossz dolog, az ember nem tud normálisan lélegezni, csak lihegni a szívdobogás ütemében, közben beszélni is nehéz, mert minden ütemkor elakad az ember szava, közben szemmel láthatóan rándul egyet a teste.  Lehet, hogy ezekből a tünetekből egy kívülálló - aki lát - másra asszociál, de arról én nem tehetek. Ez alapvetően egy szenvedés. Így például pihenni is teljesen lehetetlen.
Szóltam a pacemaker programozó orvosnak, hogy kilégzéskor még mindig rángat. De ő azt mondta, hogy mennie kell, majd reggel beállítja. Azt gondoltam magamban: - Hát, így reggelre egy idegroncs leszek. Vagy majd éjszaka kiugrom a kórterem ablakán. Csak az a bökkenő, hogy a kórterem a földszinten van...
Visszakísértek az osztályra. Amint hanyatt feküdtem az ágyamra, hogy a nővér rám tegye a nehezéket, még erősebben kezdett rángatózni. A nővér szólt az előző orvosnak, hogy jöjjön, és állítson még rajta. Jött is, és kénytelen volt átprogramozni. Ez egyébként nem egy egyperces folyamat, mert ilyenkor több konfigurációt kell végigpróbálgatni. Akár 10-15 percig is eltarthat, mire megfelelő beállítást találnak (ha találnak).
Ezek után az éjszaka eseménytelenül telt. Másnap csináltak egy EKG-t, amiből a reggeli vizitkor megállapították, hogy "szépen viszi", és egy röntgen után mehetek haza. Megemlítem, hogy itt a mellkasröntgen során csak egyirányú felvételt készítenek, oldalirányút nem, s így nem kell a kart felemelni egy kicsit sem. A zárójelentést viszonylag hamar megkaptam, további kontrollokra, és varratszedésre vissza lettem irányítva a beküldő kórházba.