Most eldől, hogy használ-e, vagy sem

A CRT-D repozíció utáni kontrollok

és rekeszrángási problémák, valamint laikus elmélkedés az elektródák fajtáiról

A műtét után a seb alig fájt, de a beállítással lehettek gondok, mert már a hazafelé tartó úton is többször rám tört a gyengeség. Otthon hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. Egyáltalán nem voltam elégedett az eredménnyel. Ezen kívül három napig nem történt velem semmi érdemleges. 

A negyedik éjszaka rekeszrángásra ébredtem. Mikor megváltoztattam a testhelyzetemet, elmúlt. De az elalvás pillanatában mindig újrakezdődött. Úgyhogy az éjszaka hátralévő néhány óráját sírással töltöttem. - Hát hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Nekem miért nem sikerül semmi? - keseregtem. Abban sem volt sok reményem, hogy ezen lehet még állítani, mivel a kórházban a fülem hallatára beszélték, hogy ez az egyetlen beállítás volt lehetséges. Úgyhogy nagy valószínűség szerint mehetek újra műtétre. A következő néhány éjszaka hasonlóan telt, de nyugtatóval sikerült egy-két órát aludni. 

Kivártam a varratszedés idejét, ami a műtét után egy héttel volt, hogy ne kelljen kétszer menni a kórházba. Hála istennek nem volt még reménytelen az eset, lehetett még - konfiguráció váltással - állítani a pacemaker paraméterein. Közben az is kiderült, hogy azért nem éreztem jól magam, azért voltam gyenge, mert túl alacsonyra állították az ingerlési feszültséget. De ezután még legalább kétszer vissza kellett mennem a kórházba, mire teljesen "rekeszrángás mentes" lettem. A végeredmény az lett, hogy a bal kamrai elektróda beállított feszültségét csak egy hajszál választja el attól a minimum értéktől, amely még hatékonyan ingerli a szívizomzatot, és egy hajszál választja el attól a minimum értéktől amely már ingerli a rekeszizom ideget (nervus phrenicust) is. Ez olyan, mintha egy tű fokán kellene egyensúlyozni, és semmi ráhatásom nincs arra, hogy az elektróda ezután még milyen irányba fog mocorogni, mert hogy még hónapokig előfordulhat, hogy elmozdul valamerre, ugyanis a bal kamrai elektróda nincs különösebb módon rögzítve a véna falához. Majd amikor több hónap múlva körbenövik a testem kötőszövetei, talán utána már nem fog kimozdulni. Öröm az ürömben, hogy mivel a rekeszrángás miatt csak viszonylag alacsony feszültségen van működtetve a bal kamrai elektróda, így a telep élettartama némileg hosszabb lesz, hacsak nem kell az ICD-nek egy párszor újraélesztenie. Ha az alacsony ingerlésre állítás ellenére mégis rekeszrángás jelentkezne, akkor már sajnos nem lehet többet finomítani rajta, ez esetben esetleg be lehet építeni (újabb műtéttel) egy négypólusú (quadripoláris) elektródát a jelenlegi bipoláris helyett, de állítólag ez egy nagyon drága elektróda, amit nem mindenkinek szereznek be. Hogy miért jobb ez az elektróda? Egy kis magyarázat:

Az "ősidőkben" (ami nem is volt olyan rég, csak pár éve) még unipoláris elektródákat használtak, ami azt jelentette, hogy az elektróda végén csak egy pólus volt (katód), a másik pólusnak (anódnak) pedig a pacemaker telep háza, vagy a jobb kamrai elektróda pólusa volt kinevezve. Ez nem sok variációra adott lehetőséget, ha még most is itt tartanánk, akkor nekem "annyi" lenne.

Aztán jöttek a bipoláris elektródák, amelynél az elektróda végén, egymástól kis távolságra, két pólus is található. Ma már széleskörűen ezt használják, nekem is ilyen lett beépítve. Ennél tudnak variálni, hogy a két kamrai elektróda két-két pólusa közül melyik legyen az anód és a katód, és bizonyos esetekben a pacemaker telep háza is lehet egy pólus. Így négy vagy hat variációra van lehetőség (a katód a bal kamrában kell legyen, és úgy tűnik, hogy ICD esetén nem lehet a telep háza az anód, mert ha minden igaz, az a sokkoláshoz kell). Az én esetemben 4 konfigurációt próbáltak ki (mivel ICD-m van), és csak egy volt használható.
A négypólusú elektróda esetében állítólag 10-14 variáció van a pólusok kijelölésére. Jóval nagyobb az esély, hogy találnak olyan konfigurációt, amely nem rángatja a rekeszizmot. A variációk:

Itt egy kép egy négypólusú, és két darab bipoláris elektródával felszerelt CRT-D pacemakerről (a jobb kamrai elektródában pluszban még sokktekercs is megy, ezért vastagabb), az elektródákon lévő fekete részek a pólusok:

Hát dióhéjban ennyi. Egy valami azért szöget ütött a fejembe. Hogy miért nem tartanak készleten négypólusú elektródát a kórházak. Hogy amikor gond van, akkor csak leemelhessék a polcról. Miért kell többszöri sikertelen műtét, hogy egyáltalán meg lehessen rendelni. Úgy láttam, hogy egy CRT-D műtét ötszázezer körül van, engem kétszer műtöttek, így csak a műtét 1 millió körül volt. Ebben nincs benne a pacemaker és az elektródák ára (azokkal együtt már több mint 4 milliónál tartunk). Nem tudom, hogy mennyibe kerül egy négypólusú elektróda, de nem hiszem, hogy árban jobban megéri, ha csak a harmadik műtétnél építik be és nem az elsőnél (gond esetén). Meglehet, hogy a késlekedés miatt a beteget le kell rokkantosítani, de minimum táppénzen kell tartani hónapokig, sőt az is előfordulhat, hogy tartós kórházi ellátásra szorul. Ez mind költség az állami egészségpénztárnak.

De hála istennek velem most nincs gond, egyelőre jól vagyok. Működik a rendszer. Jelentősen javult a terhelhetőségem. Ezt alátámasztotta egy szívultrahang is a közelmúltban. Az ejekciós frakcióm felment 50 %-ra, a mitrális billentyű regurgitációja már csak "jelzett", ez azt jelenti, hogy majdnem jól zár, csak egy ici-pici visszaáramlás van. Emiatt a véralvadásgátló gyógyszert is elhagyhattam. A tricuspidális (jobbkamrai) billentyű még ennél rosszabbul zár, a számított pulmonális nyomásom még magas, a normálisnak kb. kétszerese. De ez is javulhat még. Sőt érzem is, hogy javult, mert az első hetekben még terhelésre nehézlégzésem volt, szédültem, rosszul éreztem magam, de ez már elmúlt. Új kifejezést is találtam a szívultrahang leleten, amely eddig nem volt : "relaxációs zavar", de mivel az orvos nem foglalkozott vele különösebben, gondolom nem túl komoly.

Szóval a lényeg, hogy most minden rendben. Benne vagyok abban a 60-80 %-ban, akiknél javulást okoz a CRT. Mondhatnánk, hogy "happyend", de ez még nem az "end", az még messze van, csak "happy", I am happy.

A második műtét

Egy CRT-D repozíciós műtét a szenvedő alany szemszögéből

Újra ott voltam a kórházban. Kb. 13 órára kaptam ágyat is. Ebben a kórházban egyébként szörnyen kevés ágy van, nemcsak ezen az osztályon, hanem a többin is. Számomra úgy tűnik, hogy a kórház egyértelműen túlvállalja magát, kisebb a kapacitása, mint amit vállal.

Szóval vártam a műtétre, nem ehettem. A kórteremben jó volt a hangulat, az egyik szobatársnak vicces beszólásai voltak, úgyhogy sokat nevettünk. Végre-végre nem csak negativitás vesz körül. Itt középkorúak is voltak, nemcsak magatehetetlen öregek, mint máshol. Amíg ott voltam a szobában, két embernek is csináltak elektromos kardioverziót (kiütötték őket defibrillátorral), mert nem akart helyreállni a ritmusuk. Szóval most már ilyet is láttam. Azt is megtudtam, hogy az az orvos, aki műteni fog, a legjobb az országban. Hirtelen nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Az a tény, hogy a legjobbhoz küldtek, azt is jelentheti, hogy ennek fele sem tréfa, hogy nagy a baj velem, hogy túlságosan problémás eset vagyok, és speciális megoldásra lesz szükség. De úgy döntöttem, hogy inkább örülök, hisz jó kezekben leszek.

A műtétre kb. este hétkor került sor. Egy szobatársamat már jóval előttem elvitték ablációra, ő még nem jött vissza mikor már jöttek értem is, pedig ugyanaz az orvos műtötte, mint aki engem fog. A laborban már a teljes csapat rám várt, már a főorvos is ott volt, és a röntgenfelvételemet nézegette, és közben lazított egy kicsit. Felfeküdtem a műtőasztalra, itt egy ötletes lepedőtrükkel fogatták le a karomat, hogy ne tudjam mozgatni. Meg még a lábamat is leszíjazták. Ezek után már nem volt menekvés. Úgy éreztem, hogy sok kicsi tűszúrással érzéstelenítették a pacemaker fölötti területet. A bőr felvágását nem éreztem, de a pacemaker kivétele nagyon fájdalmas művelet. Megváltás, ha gyorskezű az orvos. Azt nem értem, hogy a mai világban miért nincs hatékonyabb érzéstelenítés az ilyen esetekre, miért nem tudják ezt még megoldani? 

A főorvos úr gyorsan dolgozott, mert közben ablációra várta őt a szobatársam a másik laborban. Nagyon rutinos volt, végigpróbálgatta a vénaágaimat, mindegyik helyen rekeszrángás jelentkezett, míg végül az utolsó pozíciót jónak ítélte (ez is rángatott, de nem annyira). (Itt megemlíteném, hogy milyen furcsa volt hallani, mikor a műtétem közben az orvos csavarhúzót kért, bizonyítva, hogy én most már tényleg egy kiborg vagyok.) A műtét során a korábban elhelyezett bipoláris elektródák lettek újra visszatéve. Az egész műtétben az volt a legfájdalmasabb rész, mikor a kulcscsont alatti vénában dolgozott az orvos. Ekkor valóban szükség volt a kezem, lábam lekötözésére. Csak azt nem értem, hogy később a zárójelentésben, miért volt az írva, hogy "vena subclavia punctio nem történt". Tudtommal a kulcscsont alatti véna a vena subclavia, és a műtét másnapján ennek a megszúrása miatt kellett mellkas röntgenre menni, hogy a ptx-t (légmellet) kizárják. Na mindegy, ez örök rejtély marad a számomra, merthogy nem fogom egy orvostól sem megkérdezni, úgysem kapnék rá választ.
A műtét egy órahosszáig tartott. A doktor úr visszatette a telepet, és már zárta is a sebet. Szóltam, hogy még mindig rángat, de mondta, hogy ne aggódjak, mert még a tesztelés folyik, azért rángat. Azt is mondta, hogy az egyetlen alkalmas vénám pont a rekeszizom ideg vonalában van, ezért nehéz beállítani. Ha továbbra is panaszaim lennének, akkor van még egy megoldás: A bal kamrai elektródát a bal kamra üregében (endokardiálisan) is el lehet helyezni, a sövény átszúrásával, de ezt csak végső esetben ajánlja, mert életem végéig véralvadásgátlót kell szednem, és túl fiatal vagyok még. Én egyébként úgy hallottam, hogy van még egy lehetőség, egy speciális elektróda, de ez most nem volt megemlítve.
Miután a főorvos távozott, továbbra is éreztem rekeszrángást. Egyébként a rekeszrángás egy nagyon rossz dolog, az ember nem tud normálisan lélegezni, csak lihegni a szívdobogás ütemében, közben beszélni is nehéz, mert minden ütemkor elakad az ember szava, közben szemmel láthatóan rándul egyet a teste.  Lehet, hogy ezekből a tünetekből egy kívülálló - aki lát - másra asszociál, de arról én nem tehetek. Ez alapvetően egy szenvedés. Így például pihenni is teljesen lehetetlen.
Szóltam a pacemaker programozó orvosnak, hogy kilégzéskor még mindig rángat. De ő azt mondta, hogy mennie kell, majd reggel beállítja. Azt gondoltam magamban: - Hát, így reggelre egy idegroncs leszek. Vagy majd éjszaka kiugrom a kórterem ablakán. Csak az a bökkenő, hogy a kórterem a földszinten van...
Visszakísértek az osztályra. Amint hanyatt feküdtem az ágyamra, hogy a nővér rám tegye a nehezéket, még erősebben kezdett rángatózni. A nővér szólt az előző orvosnak, hogy jöjjön, és állítson még rajta. Jött is, és kénytelen volt átprogramozni. Ez egyébként nem egy egyperces folyamat, mert ilyenkor több konfigurációt kell végigpróbálgatni. Akár 10-15 percig is eltarthat, mire megfelelő beállítást találnak (ha találnak).
Ezek után az éjszaka eseménytelenül telt. Másnap csináltak egy EKG-t, amiből a reggeli vizitkor megállapították, hogy "szépen viszi", és egy röntgen után mehetek haza. Megemlítem, hogy itt a mellkasröntgen során csak egyirányú felvételt készítenek, oldalirányút nem, s így nem kell a kart felemelni egy kicsit sem. A zárójelentést viszonylag hamar megkaptam, további kontrollokra, és varratszedésre vissza lettem irányítva a beküldő kórházba.

A másik város kórházában

CRT-D pacemaker újraműtétre (repozícióra) várva

Elindultunk a "másikvárosi" kórházba, a megadott időpontban. Aggódtam, hogy reggel idejében odaérjünk, nem akartam késni, de sajnos egy baleset miatt fél órával később értünk oda, azaz majdnem fél kilenckor. A betegfelvételi iroda előtt hosszú kígyózó sor állt. Úgy látszik, hogy nem késtünk le semmiről, mivel mások is most jöttek. - gondoltam. De a sor iszonyú lassan haladt, el nem tudtam képzelni, hogy miért. Valaki azt mondta, hogy nem működnek a nyomtatók (a nyomtatók később is bűnbaknak voltak kinevezve több alkalommal). Közben a keskeny folyosón ide-oda járkáltak a kórházi dolgozók, meg a betegek is, de a sorban állóktól alig tudtak elférni. Ma már egy újabb építésű kórházban kétszer ilyen széles folyosókat szoktak tervezni, mint ebben a régi épületben van. A sorban állás több órahosszáig eltartott, amely egy szívbetegnek nem túl szerencsés, márpedig itt mindenki szívbeteg. Például egy szívelégtelenségben szenvedőnek az egy helyben állás is nagy megterhelés, ahogy nekem is. Ennek ellenére a betegek feltűnően türelmesek voltak, bizonyára ehhez vannak hozzászokva. Közben odakint a parkolóautomatát is egyfolytában etetni kellett.

Számomra úgy tűnt, hogy szervezetlen a betegfelvétel rendszere, és jól meg kellene reformálni. Sosem jártam még ilyen helyen, ahol ennyire lassú lett volna. Miután végeztünk a felvételi irodában (kb. 11 órakor), a fekvőosztályra kellett átmenni, ahol leadtam a papírokat, és vért vettek. Ha 11 órakor még itt tartunk, akkor hogy tudnak megműteni még ma? - csodálkoztam. De a nővérek megnyugtattak, hogy este 10-ig mindenki meg lesz műtve. Egy ampulla vért vettek tőlem, hogy az INR értéket ellenőrizzék. A vért egy - női szemmel nézve is - feltűnő szépségű nővér vette le, ahogy elnéztem, nemcsak kívülről volt szép, hanem a belső szépsége is ragyogott. Ritka az ilyen. Egyébként ügyes is volt, olyan helyre tette be a branült, ahová másnak nem szokott sikerülni.
Nagyon sok beteg várakozott, tele volt a folyosó. Nem jutott mindenkinek szék, ezért a Szépség hozott még néhányat. Több órát ott kellett ülni, mire ágyat kapott az ember. Engem nem az osztályon helyeztek el, hanem egy koedukált őrzőben kaptam ágyat, ahová a frissen műtötteket viszik pár órára. Hipermodern felszereltségű volt, tiszta luxus.
Hamarosan megjelent egy fiatalabb orvos, aki közölte, hogy van egy kis "fennforgás", a főorvosnak kevés ideje van, ezért lehet, hogy nem fogok sorra kerülni, holnap pedig már nem is lesz itt a főorvos. Azt tudakolta, hogy mentő hozott-e be, és mennyire vagyok rosszul. Mivel színészi képesítésem nincs, ezért csak az igazat tudtam mondani, elismertem, hogy kapok még levegőt, és tudok még járni. Ezzel - ahogy estére kiderült - le is maradtam a műtétről. A főorvos a fiatalabb orvosra bízott, hogy ő műtsön meg, de ő sem kezdett bele, miután egy telefon megejtése során tájékozódott a problémám mibenlétéről. Sikertelen műtét esetén ugyanis megint több hónapot várni kellene a következő műtétre. Ez a beteg szempontjából sem jó, mert közben tovább romolhat az állapota (vagy a rossz állapota stagnál, nem tud javulni), illetve minden műtét egy fájdalmas beavatkozás. De mindez mellékes a fertőzésveszélyhez képest, mivel minél többször műtenek, annál nagyobb a szívbelhártya gyulladás kockázata, és a kockázat növekedése nem csak lineáris. Egyébként valahol azt olvastam, hogy a szívbelhártya gyulladás akár évekkel később is kialakulhat az elektródáktól. Kissé morbid, hogy az a készülék öl meg, amelyet a megmentésemre ültettek be. Na, mindegy.
Másnap újra megkeresett a kórteremben a tegnapi orvos, és elvitt a pacemaker laborba, ahol rám kötötték az EKG-t, és a röntgennel készítettek egy rövid felvételt. Az eredmény alapján nem csodálkozott, hogy nem érzem túl szuperül magamat. Ezután szívultrahangra vitt, előtte megemlítette, hogy ha nagyon rossz lenne az ejekciós frakció, akkor a szívtranszplantáció lehetősége is felmerülhet. Az ultrahangon megállapították, hogy a szívem most már normál méretű, csak a bal pitvar tág, de a kamrai billentyűk még mindig rosszul zárnak. Az ejekciós frakció 39 százalékra jött ki (2D Simpson módszerrel), amely még mindig nem mondható jónak. Azért én boldog voltam, hogy kisebb lett a szívem, és javult az EF. A doki szerint ezt csak spontán javulás okozhatta, de én szerintem lehetett hozzá köze a CRT eddigi működése is, még ha nem is tökéletesen működött. A doki ezután megpróbált állítani a PM programozásán, de amit beállított, az túl erős volt (belül erős volt a rángatás), ezért nem tudott rajta különösebben javítani.
Közben csodáltam az orvos türelmét, mert láthatóan mások is többször megzavarták, és egész nap ide-oda járkált az épületben, betegeket is kísérgetett az épületek között, estig műtött minden nap, és mégsem látszott idegesnek. És már gondolom évek óta ezt csinálja....
Az eredmények alapján indokoltnak tűnt a repozíciós újraműtét, de ezt még a dokinak meg kell konzultálnia a főorvossal is. Kérte, hogy majd telefonon keressem meg a jövő héten. Mindez délelőtt 10 óratájban volt, majd este fél nyolckor megkaptam a zárójelentésem (a késlekedés okát megint a nyomtatóra fogták), és mehettem haza.

A műtét

CRT-D pacemaker műtét leírása a beteg szemszögéből

Elérkezett a nap. Előző este óta nem ettem. Nem féltem nagyon, csak túl akartam lenni minél hamarabb. Ez lesz életem első műtétje, ha nem számítom a fogbeültetésemet.

Jelentkeztem a kórházban, majd egy olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül négyen voltak. Felvették az adatokat, vért vettek, kaptam egy branült a karomba és csináltak egy EKG-t. Több nővér megkérdezte, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon. Hát igen, itt is csak öregek voltak rajtam kívül.

Sietve berohant a műtétet végző orvos, és közölte, hogy elhalasztjuk holnapra a műtétet, mert sürgősebb esetek vannak. Ez van, csak kár hogy betették a branült, mert fájdalmasan feszített. Végigtelefonáltam az ismerősöket, - akik várták a műtét utáni hívásomat - , hogy elmarad a műtét.

Unalmasan telt a délutánom, nem volt látogatóm, mert ez a lakhelyemtől távolabb lévő kórház, ilyen messzire nem jönnek hozzám látogatni a rokonok. A kórházról annyit, hogy itt - ha jól láttam - az a rend, hogy egy nővér kettő kórtermet visz, a többi nővér is csak a saját kórtermeivel foglalkozik. Mikor vége a műszaknak, akkor a nővér beszámol a váltásnak arról, hogy melyik beteggel mi a helyzet, mi történt aznap. Ez tetszett. A nővérnek jogosultsága volt, hogy egyszerűbb gyógyszereket kiosszon este a betegeknek, ha kérte a beteg, pl. altató, nyugtató, fájdalomcsillapító. Erre azért is volt szükség, mert orvos elég ritkán nézett ránk (a másik kórházban pl. este is volt vizit). Szinte minden betegnek más volt a kezelőorvosa, és ha bejött egy orvos, akkor az csak a saját betegével foglalkozott, a többivel nem. Ha valakinek nem járt be az orvosa, az hoppon maradt. Nagy vizit csak egyszer volt a három nap alatt. A tisztaság átlagos volt, hiányoltam a kihelyezett fertőtlenítő szereket (a másik kórházban ez kb. 2 méterenként elérhető volt). A mosdóban pl. nem működött a kézmosó szappan adagoló sem, ezt említettem a takarítónőnek, de azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, hanem a nővéré. Úgy döntöttem, hogy nem okoskodom, úgyis csak egy-két napig vagyok itt. Megjegyzem, hogy fél év múlva sem működött az adagoló, mikor megint arra jártam. Nem tűnik fel nekik, hogy nem fogy ki belőle a szappan?
Ami az ételt illeti, rosszabb ízű volt, mint a másik kórházban, de díjaztam, hogy szeletelt kenyeret adtak, nem pedig rágós, nyúlós zsemlét. A diétás nővér pedig leállt velem vitatkozni, hogy miért vagyok vegetáriánus, de én éppen nem voltam vitatkozós kedvemben. Szerintem mindenkinek a saját döntése, hogy milyen módon táplálkozik, ne egy külső személy mondja meg.
Maga az épület sokkal lelakottabb, régebbi építésű volt, az ágyak is régebbiek és kényelmetlenebbek. A telefontöltésre alkalmas konnektorra is vadászni kellett, még jó, hogy az idősebb korosztálynak nincs rá igénye, de hamarosan a mai generáció is eléri a betegeskedő kort, és bizony, akkor a kórházaknak fel kell majd újítani a kórtermeket, mert nagy lesz az elégedetlenség. Még annyit mondanék erről a kardiológiai osztályról, hogy itt mindenféle beteg megfordult, nem csak szívbetegek. Ugyanis volt itt gasztroműtét utáni beteg, neurológiai vagy hematológiai problémával küzdő beteg is.

Másnap reggel újfent nem ehettem. 10 óra tájban átvezettek a műtőbe, ahol két kedves hölgy várt, akik előkészítettek. Rám adtak egy kórházi hálóinget, és hajvédőt. A kanülömet újra kellett szúrni, mert fájt az infúzió engedése közben, de ehhez csak a csuklóm felső részén találtak alkalmas vénát, ennek a beszúrása meglehetősen fájdalmas volt. Ezt követően vártam türelmesen, bíztam benne, hogy túlélem a műtétet, hisz a halálos szövődmény csak 0,05 %. De ezen kívül még egyéb más szövődmények is lehetségesek: peri- és postoperatív vérzés, sebfertőzés, az elektródák megfelelő pozícióból való korai kimozdulása, elektróda törése, műtét kapcsán légmell, endocarditis, szívizom sérülés, idegsérülés kialakulása. Vajon melyik fog utolérni? Mert mostanában rám jár a rúd.
Jött a Doki, aki valami sárga fertőtlenítő folyadékot kent a műtéti területre (kicsit túlzásba víve a mennyiséget, folyt mindenfelé), közben be kellett csukni a szememet, hogy ne marjon a gőze. Jött a lidocain (?) injekció a műtéti területre, ez is meglehetősen fájdalmas volt. Nekikezdtek a műtétnek, a doki szólt, hogy jelezzem, ha fájdalmat érzek. A műtétből nem láttam semmit, mert az arcom elé is lepedőt húztak, de éreztem, hogy mi történik. Fölvágták a bőrömet és közben erőteljesen ráncigálták a vállamat, a ráncigálás elég durva, kellemetlen volt, ösztönösen megfeszítettem a vállizmomat és ellentartottam. Kialakították a "zsebet" a készülék részére, ez egy ponton elkezdett fájni, ezért kaptam még injekciót. Ezután jött a véna katéterezés, valamilyen vezetődrótot, és értágító ballont is használtak közben. Közben a mellkasomra, hasamra, lábamra pakoltak mindenféle műszereket, eszközöket (elég durván lecsapva), nem moccanhattam. A jobb pitvari elektródával kezdték, ezt simán behelyezték a jobb pitvar belsejébe. A jobb kamrai sokkelektróda következett, ezzel szoktak problémák lenni, mivel ez vastagabb, mint a többi, mert tekercselt része is van. De nekem rögtön a helyére ment, a jobb kamra üregébe, csúcsi pozícióba. Utoljára maradt a bal kamrai elektróda, ezt a sinus coronariusba (a szív bal felének külső felületén futó vénába) vezették a mid. laterális ágba. Ez volt a legproblémásabb nekem, mert minden pozícióban rekeszrángást okozott, ez nálam úgy jelentkezett, hogy működés közben az egész mellkasom (nem csak a rekesz) akaratlanul rángott minden szívdobbanásra, normálisan nem lehet levegőt venni közben, csak szuszogni a szívdobogás ütemére. Ezért egy másik vénaágat kellett neki találni, közben kontrasztanyagot is használtak, hogy lássák a röntgenen a vénák elhelyezkedését. Végül a posterior ágba vezették, és úgy döntöttek, hogy ott talán jó helyen lesz, mivel máshova nem lehet tenni. Egyébként a katéterezés műveletei során végig erős húzó, rángató erőhatást éreztem, ezért önkéntelenül megfeszítettem a vállizmomat, sőt az egész testemet, hogy ellentartsak, és csak erőszakkal tudtam rávenni magam, hogy ellazítsam az izmaimat. (Később ennek meglett a böjtje.) A végén kihúzták a vezetődrótokat, az elektródákat a telephez csatlakoztatták, s kipróbálták a működést. Ezután zárták a sebet, kicsit fájt, de nem panaszkodtam, még kibírható volt (a szülések utáni varrás sokkal rosszabb). Mellesleg a derekam majd leszakadt a 3 órás, egyenes asztalon történő fekvéstől. Bizony, tényleg 2,5 órán át tartott a műtét, ahogy előre megjósolta a Doki, plusz fél óra várakozás idő volt. (Megjegyzem, úgy hallottam, hogy már 6 órás műtéti idő is előfordult.) Féltem, hogy nem fogok tudni felülni a derékfájástól, régen volt már rá példa, hogy "kiakadt" a derekam a háton fekvéstől, ezért háton fekvő relaxációt is csak felhúzott lábakkal szoktam végezni. De most sikerült felülni. Megköszöntem a műtétet. A Doki csak nyersen azt válaszolta: "Szerencsénk volt." Mehettem a kórterembe, pontosabban vittek tolókocsival.
Ezek után kb. 4 órát feküdnöm kellett, és nehezékkel kellett lenyomni a műtéti területet. Ez újabb derékigénybevételt jelentett, de legalább felhúzhattam a lábaimat. (A derekam egyébként még legalább egy-két hétig fájt.) Közben egyszer elvittek mellkasröntgenre, ehhez alig bírtam felülni, tiszta izomgörcs volt a vállamban, de a betegszállító nem segített felültetni. Szerintem úgy gondolta, hogy egy "fiatalnak" mindent bírnia kell. A sárga foltos (fertőtlenítőszeres) kórházi hálóinget sem cserélték le rólam, úgy toltak végig a folyosón, csak remélni tudom, hogy nem láttak sokan. Szédültem és erőtlen voltam. A mellkasröntgen oldalirányú felvételénél azt akarták, hogy emeljem magasra a karomat. Könyörgöm, kórházi dolgozóként nem tudják, hogy 1 -2 hónapig nem ajánlatos vállmagasságnál magasabbra emelni a bal kart, mert kimozdulhatnak az elektródák? Szóltam is, hogy nem szabad felemelnem. Az volt a válasz, hogy mások is felemelik. Megpróbáltam óvatosan, kisebb mértékben felemelni. Így csinálták a röntgenfelvételt, szerencsére nem láttak kórosat a felvételen, nem lett légmellem a műtét során (ptx). Ezt követően még feküdnöm kellett, közben az ebédemet azért megehettem. Mikor letelt a 4 óra, felültem, majd sétáltam egy kicsit a szobában, újra leültem. Ekkor történt valami. Émelyítő hányinger tört rám, körbenéztem, éppen bejött a nővér, szóltam, hogy hányingerem van, de a világ is kezdett már elsötétülni. Valószínűleg már ekkor ki volt mozdulva az egyik elektróda (sőt szerintem már a mellkas röntgennél is ki volt mozdulva, azért voltam akkor is rosszul, most csak továbbmozdult). Gyorsan ledőltem az ágyra, ettől a sötétség és a hányinger is elmúlt. Kaptam valamilyen hányinger elleni injekciót, de ezt követően nem találtam a helyemet, sem feküdve, sem ülve, sem járkálva nem éreztem jól magamat. Bevettem egy Algopyrint, és az úgy elnyomott, hogy bírtam egy kicsit aludni.

Másnap EKG-t csináltak, ott hagyták a papírcsíkot, hogy majd jön az orvos és megnézi. Kíváncsiságból én is megnéztem, bár nem értek hozzá. Azon csodálkoztam, hogy szinte ugyanúgy nézett ki, mint műtét előtt, kivéve, hogy voltak benne időnként függőleges vonalak is. Én arra számítottam, hogy a QRS hossza le fog csökkenni, de semmit nem változott. Szorongva vártam az orvost, volt egy rossz balsejtelmem. Ráadásul a műtét óta volt egy olyan panaszom is, hogy bal oldalon fekve, vagy ülve, kilégzés közben nagyon erősen éreztem a szívdobogást, mintha egy belső izmot is rángatott volna az egyik elektróda (valószínűleg a bal kamrai). Megjött az orvosom, megnézte az EKG-t, láthatóan nem tetszett neki, mert idegesebb lett tőle. Szólt, hogy menjek vele, bementünk egy vizsgálóba, ahol állított a pacemaker paraméterein. Az izomrángatásos panaszomra pedig azt mondta, hogy el fog múlni (egyáltalán nem múlt el). Jóval később újra csináltak egy EKG-t, az sem lett jó. Egy gyors ultrahangos ellenőrzés is történt. Talán perforációra (elektródakilépésre?) gyanakodott, mert kérdezte, hogy szédülök-e. De akkor nem szédültem. Ezután irány a röntgen helyiség, ahol kiderült, hogy a jobb pitvari elektróda nem a helyén van, hanem a sokkelektróda közelében, ez bizony kimozdult és ha jól értettem, a billentyűn keresztül átesett a kamrába. Arra gondoltam, hogy biztos akkor történt, mikor a műtét után pár órával rosszul lettem. "De miért pont velem történik ilyen?"- kérdeztem magamban. Azt reméltem, hogy akkor gyorsan felnyitják a varratot, és megigazítják az elektródát. De nem, nem lehet, mert nagy a fertőződés veszélye, ezért először szépen be kell gyógyulnia a sebnek, ez min. 6 hét, aztán megint felvágják, és kezdődik elölről a kálvária. Utólag csodálkozom, hogy mennyire könnyedén és nyugodtan vettem ezt a hírt. Talán az nyugtatott le, hogy a Dokiból érezhető empátia áradt (nem úgy mint műtét közben).
Kikapcsolták a CRT vezérlését, de az ICD része működőképes maradt. Adtak hozzá egy otthoni adattovábbító egységet, amelyet az ágyam mellett kell tartanom, az havonta egyszer automatikusan letölti az adatokat a PM-ről és továbbítja. Egy orvos ellenőrzi a feltöltött adatokat, azt hogy volt-e életveszélyes aritmia, illetve be kellett-e avatkoznia az ICD-nek. És akár én is indíthatok ilyen letöltést, ha gyanús szívritmus zavart észleltem a nap folyamán. (Azt azért érdemes figyelembe venni, hogy minden letöltés egy picit csökkenti a PM telep élettartamát.)
Ezután hazaengedtek. A férjem jött értem, de a kórházban még nem közöltem vele, hogy sikertelen a műtét. Mert félő, hogy műsort csinált volna mindenki előtt, sajnos nem tudja jól kezelni az indulatait.

Később egy hét után varratszedéssel zárult a kalandom.


Utóirat:

Minden ellenállás hasztalan.

A Borg