A második műtét

Egy CRT-D repozíciós műtét a szenvedő alany szemszögéből

Újra ott voltam a kórházban. Kb. 13 órára kaptam ágyat is. Ebben a kórházban egyébként szörnyen kevés ágy van, nemcsak ezen az osztályon, hanem a többin is. Számomra úgy tűnik, hogy a kórház egyértelműen túlvállalja magát, kisebb a kapacitása, mint amit vállal.

Szóval vártam a műtétre, nem ehettem. A kórteremben jó volt a hangulat, az egyik szobatársnak vicces beszólásai voltak, úgyhogy sokat nevettünk. Végre-végre nem csak negativitás vesz körül. Itt középkorúak is voltak, nemcsak magatehetetlen öregek, mint máshol. Amíg ott voltam a szobában, két embernek is csináltak elektromos kardioverziót (kiütötték őket defibrillátorral), mert nem akart helyreállni a ritmusuk. Szóval most már ilyet is láttam. Azt is megtudtam, hogy az az orvos, aki műteni fog, a legjobb az országban. Hirtelen nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Az a tény, hogy a legjobbhoz küldtek, azt is jelentheti, hogy ennek fele sem tréfa, hogy nagy a baj velem, hogy túlságosan problémás eset vagyok, és speciális megoldásra lesz szükség. De úgy döntöttem, hogy inkább örülök, hisz jó kezekben leszek.

A műtétre kb. este hétkor került sor. Egy szobatársamat már jóval előttem elvitték ablációra, ő még nem jött vissza mikor már jöttek értem is, pedig ugyanaz az orvos műtötte, mint aki engem fog. A laborban már a teljes csapat rám várt, már a főorvos is ott volt, és a röntgenfelvételemet nézegette, és közben lazított egy kicsit. Felfeküdtem a műtőasztalra, itt egy ötletes lepedőtrükkel fogatták le a karomat, hogy ne tudjam mozgatni. Meg még a lábamat is leszíjazták. Ezek után már nem volt menekvés. Úgy éreztem, hogy sok kicsi tűszúrással érzéstelenítették a pacemaker fölötti területet. A bőr felvágását nem éreztem, de a pacemaker kivétele nagyon fájdalmas művelet. Megváltás, ha gyorskezű az orvos. Azt nem értem, hogy a mai világban miért nincs hatékonyabb érzéstelenítés az ilyen esetekre, miért nem tudják ezt még megoldani? 

A főorvos úr gyorsan dolgozott, mert közben ablációra várta őt a szobatársam a másik laborban. Nagyon rutinos volt, végigpróbálgatta a vénaágaimat, mindegyik helyen rekeszrángás jelentkezett, míg végül az utolsó pozíciót jónak ítélte (ez is rángatott, de nem annyira). (Itt megemlíteném, hogy milyen furcsa volt hallani, mikor a műtétem közben az orvos csavarhúzót kért, bizonyítva, hogy én most már tényleg egy kiborg vagyok.) A műtét során a korábban elhelyezett bipoláris elektródák lettek újra visszatéve. Az egész műtétben az volt a legfájdalmasabb rész, mikor a kulcscsont alatti vénában dolgozott az orvos. Ekkor valóban szükség volt a kezem, lábam lekötözésére. Csak azt nem értem, hogy később a zárójelentésben, miért volt az írva, hogy "vena subclavia punctio nem történt". Tudtommal a kulcscsont alatti véna a vena subclavia, és a műtét másnapján ennek a megszúrása miatt kellett mellkas röntgenre menni, hogy a ptx-t (légmellet) kizárják. Na mindegy, ez örök rejtély marad a számomra, merthogy nem fogom egy orvostól sem megkérdezni, úgysem kapnék rá választ.
A műtét egy órahosszáig tartott. A doktor úr visszatette a telepet, és már zárta is a sebet. Szóltam, hogy még mindig rángat, de mondta, hogy ne aggódjak, mert még a tesztelés folyik, azért rángat. Azt is mondta, hogy az egyetlen alkalmas vénám pont a rekeszizom ideg vonalában van, ezért nehéz beállítani. Ha továbbra is panaszaim lennének, akkor van még egy megoldás: A bal kamrai elektródát a bal kamra üregében (endokardiálisan) is el lehet helyezni, a sövény átszúrásával, de ezt csak végső esetben ajánlja, mert életem végéig véralvadásgátlót kell szednem, és túl fiatal vagyok még. Én egyébként úgy hallottam, hogy van még egy lehetőség, egy speciális elektróda, de ez most nem volt megemlítve.
Miután a főorvos távozott, továbbra is éreztem rekeszrángást. Egyébként a rekeszrángás egy nagyon rossz dolog, az ember nem tud normálisan lélegezni, csak lihegni a szívdobogás ütemében, közben beszélni is nehéz, mert minden ütemkor elakad az ember szava, közben szemmel láthatóan rándul egyet a teste.  Lehet, hogy ezekből a tünetekből egy kívülálló - aki lát - másra asszociál, de arról én nem tehetek. Ez alapvetően egy szenvedés. Így például pihenni is teljesen lehetetlen.
Szóltam a pacemaker programozó orvosnak, hogy kilégzéskor még mindig rángat. De ő azt mondta, hogy mennie kell, majd reggel beállítja. Azt gondoltam magamban: - Hát, így reggelre egy idegroncs leszek. Vagy majd éjszaka kiugrom a kórterem ablakán. Csak az a bökkenő, hogy a kórterem a földszinten van...
Visszakísértek az osztályra. Amint hanyatt feküdtem az ágyamra, hogy a nővér rám tegye a nehezéket, még erősebben kezdett rángatózni. A nővér szólt az előző orvosnak, hogy jöjjön, és állítson még rajta. Jött is, és kénytelen volt átprogramozni. Ez egyébként nem egy egyperces folyamat, mert ilyenkor több konfigurációt kell végigpróbálgatni. Akár 10-15 percig is eltarthat, mire megfelelő beállítást találnak (ha találnak).
Ezek után az éjszaka eseménytelenül telt. Másnap csináltak egy EKG-t, amiből a reggeli vizitkor megállapították, hogy "szépen viszi", és egy röntgen után mehetek haza. Megemlítem, hogy itt a mellkasröntgen során csak egyirányú felvételt készítenek, oldalirányút nem, s így nem kell a kart felemelni egy kicsit sem. A zárójelentést viszonylag hamar megkaptam, további kontrollokra, és varratszedésre vissza lettem irányítva a beküldő kórházba.

A belgyógyászaton

Csodálatos élményeim a belgyógyászati fekvőbeteg osztályról (vagy elfekvőbeteg osztályról?)

Felvitt a betegszállító a belgyógyászatra. Fura volt, hogy tolókocsiban szállítottak, mint egy nyomorékot. Az járt a fejemben, hogy mit szólnak az emberek, ha meglátják, hogy egy "viszonylag fiatal" nő, arra sem képes, hogy a saját lábán járjon.

Mivel a kórház nyilvántartásában még a régi címem szerepelt, a vidéki betegek kórtermébe kerültem. Később megtudtam, hogy jobban is jártam így, mert itt - a hírük alapján - lelkiismeretesebb orvosok vannak. Valóban így volt, ugyanis egy fiatal, lelkes doktornő foglalkozott velem. A kórterem egyébként csupa idős nénivel volt tele, én kakukktojásnak éreztem magamat köztük. Azon az emeleten csupán egy fiatal nő volt rajtam kívül. A kórtermekben nagyon sokan voltak már végelgyengülés közeli állapotban, és sokszor még a jobb állapotban lévőket is pelenkázták és mosdatták. Sosem voltam még ilyen környezetben, elkeserített, hogy hova jutottam, alig vártam, hogy majd pár nap múlva hazamehessek. Ettől függetlenül maga a kórház és az ellátás is sokkal jobb volt, mint vártam. A kórtermekben tisztaság volt, csak a folyosón lévő 2 db wc és 1 db koedukált zuhanyzó bizonyult kevésnek. A wc-k sokszor használhatatlan állapotban voltak, annyira összekenték időnként őket az idős betegek. De mindenhova ki volt téve fertőtlenítő folyadék, amit rendszeresen használtam (ennek ellenére elkaptam valami légúti nyavalyát). Volt egy kedves, beszédes néni is a kórteremben, aki egy kicsit fiatalkori önmagát látta bennem, mivel fiatal kora óta ő is szívbeteg, de most a cukorbetegsége miatt volt bent, inzulin beállításon. A néni olyan beszédes volt, hogy nem sokat tudtam pihenni tőle, késő estig beszélgetett, reggel pedig már fél ötkor ébresztettek a nővérek minden nap, a néni pedig már lesben állt, hogy mikor kezdheti a beszélgetést. Egyébként nagyon szerettem vele beszélgetni, rokonlelkek voltunk. Sok hasznos, és érdekes információt tudtam meg tőle. Elmesélte az egész életét, ami nagyon tanulságos volt. Elképesztő, hogy ilyen rövid ideig tartó ismeretség is mennyire hat az emberre.

Visszatérve a témára, a vizsgálataim vérvételekkel kezdődtek, ugyanis a protokoll szerint, több óra múlva újra meg kellett nézni a szívenzimeket. Infúziót is kaptam, ki tudja mit, mert nem közölték. Másnap elküldtek mellkasröntgenre, amelyen különböző rajzolatok és pangás jelei voltak láthatók a tüdőben, ja és nagyobb szív. Következő napon mellkas CT-re mentem, mivel a véremben magas volt a D-dimer érték, de szerencsére nem találtak vérrögöt a tüdőmben, csak fibrotikus rajzolatokat, folyadékot és néhány megnagyobbodott nyirokcsomót. Következő napon hasi ultrahangra küldtek, ahol epekövet találtak, akkor azt gondoltam, hogy ez okozhatta az emésztési problémáimat.

A dokinő még mindig azt hitte, hogy pajzsmirigy problémám lehet, és az csinál minden zűrt. De kb. 4 nap után megjött az eredmény, hogy a pajzsmirigy hormonjaim jók. Előjegyeztek a következő hétre szív ultrahangra, elképedtem, hogy ilyen sokáig itt kell még lennem a kórházban, és közben semmit nem javult az állapotom, ugyanolyan gyenge vagyok, és rosszul érzem magam. Szinte semmit sem tudtam enni, az evéstől szörnyen éreztem magam egész nap, ezért a családommal zöld salátát és natúr joghurtot hozattam be, azt eszegettem néha. A lábaim még mindig erőtlenek voltak, főleg a combom felső fele, az egy helyben állás is komoly erőfeszítést jelentett, ezért többnyire feküdtem. Aztán kb. hat nap után kezdtem javulni, mivel a vízhajtók elhajtották a vizet a tüdőmből, és a pulzusom is lejjebb ment. A dokinő azon a véleményen volt, hogy a szívultrahangon nem fognak találni semmit, mivel nincs mellkasi fájdalmam, és szívzörejem sincs. Vártam a vizsgálatot, addig eseménytelenül teltek a napok.

Aztán eljött az ultrahang napja, nagyon sokan voltak, több órát kellett várnom, mire sorra kerültem. Egy kedves doktornőhöz kerültem, aki megállapította, hogy nagy a szívem, elvékonyodott a fala, a kamrákban lévő billentyűk rosszul záródnak és az ejekciós frakció csak 30 %.
Hogy mennyi lenne a normális? Nézzünk egy ábrát:

Tehát a rizikós csoportba tartozom. (Ennek fele sem tréfa. Kezdhetek végrendeletet íratni.)
A doktornő kikérdezgetett a családi kórelőzményekről, mikor szültem, mióta vannak tüneteim ...stb. A papíromon az állt, hogy valószínűleg primer DCMP. Mielőtt leadtam a papírt a nővérpultnál, gyorsan memorizáltam az orvosi kifejezést, hogy később rákereshessek a neten. Az ultrahang eredménye alapján másnap átvittek a kardiológiai osztályra. A kiadott zárójelentésem epikrízisében kardiális dekompenzáció szerepelt.

Most már nem ártana utána néznem, hogy hogyan működik az emberi szív, mert eddig nem különösebben érdekelt ez a téma. Itt van néhány jól átlátható ábra erről: