Minek?

Küzdelem a lehangoltsággal, és a hiábavalóság érzésével (tehetetlenség a szívbetegséggel szemben)

De minek is írom ezt a blogot? Hisz - a blog statisztikája alapján - eddig nem olvasta senki. Tulajdonképpen azért kezdtem írni, mert erről a betegségről hiteles, személyes beszámolókat nem nagyon találni a neten. Néhány régebbi fórumon olvastam egy-két hozzászólást olyanoktól, akik hasonló cipőben jártak, konkrétan két személyről van szó, mindketten korombéli hölgyek voltak. Gondoltam, hogy írok nekik e-mailt, hogy hogy vannak, de mindkettejükről kiderült, hogy már meghaltak. Először mindketten szívátültetésen estek át, aztán egy idő múlva meghaltak. Jó kis kilátások.

Később találtam a facebookon több szívbeteg csoportot is, akik tagjai között van néhány élő szívátültetett személy, akik élnek és virulnak. Ez már biztatóbb. Jók ezek a csoportok, örültem, hogy megtaláltam őket. Lehet kérdezni tőlük, és válaszolnak is, csak sok a fals információ. Például van köztük olyan csoporttag, aki hozzáértőnek vallja magát, de szerinte csak kétféle pacemaker létezik, az egyik a hagyományos, amely csak ütemet ad, a másik az ICD, amelyik csak újraéleszt. És akinek pacemakere van, annál ketyegést lehet hallani, ha melléáll valaki. No comment...

Ha valaki ellent mert mondani a téves hozzászólóknak, azt úgy láttam, hogy törölték a csoportból, vagy felfüggesztették egy időre.

Az ilyen csoportokból azt is kiközösítik, aki túl cserfes, és túl sok hozzászólása van, meg azt is kiközösítik, aki túl sokat hallgat, és csak keveset szól hozzá. Hát igen, gyarló az ember... Miután láttam egy-két ilyen kiközösítést, adminisztrátor általi tagtörlést, az egyik csoportból én is töröltem magamat.
Úgy döntöttem, hogy inkább folytatom ezt a blogot, ha olvassa valaki, ha nem. Legalább kiírom magamból a feszültséget, és ez terápiás hatású.

Újraműtét?

Készülődés a CRT-D pacemaker repozíciós újraműtétjére

Eljött az idő, hogy megint befeküdjek a kórházba, és helyére tegyék a kimozdult elektródát. Olyan kórterembe kerültem, ahol csupa öreg néni volt rajtam kívül, és csak egy fő tudott közülük járni. Ez a néni aznap haza is ment. A többi néni abban reménykedett, hogy az elment néni helyett majd én fogok tudni segíteni nekik. Rossz lehet ez a kiszolgáltatottság, de meglehet, hogy én is ide fogok jutni hamarosan, és nekem meg sem kell várnom a 80-90 éves kort. - gondoltam.

Aznap nemsokára bekerültem a műtőbe, előkészítettek, megindították az antibiotikumos infúziót. Egy szíjjal lekötöztek az ágyhoz. Ajjaj! Ez nem jó jel. Ennyire fog fájni? Nem fog hatni az injekció? - idegeskedtem. A műtős hölgy felvilágosított, hogy korábban műtött területnél már nem úgy hat az érzéstelenítő, mint kellene. Hát ez fa..a! - gondoltam.

Mosolyogva  megérkezett az orvosom (Ez már jobb jel, mégsem olyan rossz a helyzet?).  Először is kipróbálta a pacemaker működését. Csodák-csodája, most így is stabilan lehetett működtetni, kimozdult elektródával. Megkértek többször, hogy köhögjek, meg sóhajtozzak, hogy teszteljék, fixen rögzült-e az elektróda. Nem mozdult ki, úgy tűnt, hogy beakadt valamibe, és tartja magát. A műtét stornózva lett. Mehettem vissza a kórterembe. Azt mondták, hogy sokat mozogjak, lépcsőzzek és másnap újra megnézik, hogy jó-e még az EKG. Sokat lépcsőztem, de nem tűnt fel, hogy sokkal jobban bírnám, mint azelőtt.

Másnap jónak lett mondva az EKG, bár laikus szemmel elég furán nézett ki. Hegyes csúcsok követték egymást a papíron, de a csúcsok nem egyforma magasak voltak, szóval nem tűnt túl rendezettnek. De keskeny volt a QRS, ez igaz. Mehettem haza. A nénik csalódottak voltak, hogy nem maradtam sokáig.