Egy hét szenvedés

A pacemaker repozíciós műtét elhalasztása, és a CRT kikapcsolását követő egy hét szenvedés (kezdődő tüdőödéma)

A pacemaker paramétereinek állítgatását követően érezhetően másmilyen lett a szívdobogásom, most - kellemetlen módon - a gyomromban éreztem a lüktető szívdobogást. A korábbi idegesítő belső rángatás pedig elmúlt. Mikor otthon elolvastam a zárójelentést, akkor szembesültem vele, hogy az orvos kikapcsolta a bal kamrai elektródát. Aznap nem volt különösebb bajom, de másnaptól kezdve mellkasi nyomást kezdtem érezni, és a vizeletem mennyisége drasztikusan lecsökkent. A nyomás valószínűleg a tüdőmben volt, mert mindkét oldalon lehetett érezni, néha elmúlt, és átment szurkáló érzésbe. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a kisvérköri erek falát feszíti a nagy mennyiségű vér, mert a gyenge bal szívfél nem tudja időben továbbítani. Kezdek dekompenzálódni? Volt már ilyen, de fokozatosan alakult ki, nem ilyen hirtelen. Elmentem az SBO-ra, de minek? Csináltak röntgent, de azon még nem látszott semmi. Másnap 100-200 m normál tempójú, könnyű sétát követően, 10 percen keresztül lihegtem, alig bírtam abbahagyni. Elkezdtem duplázni a Furosemid mennyiségét, és sűríteni a gyakoriságát is, ettől kicsit jobb lett. Ha felmentem a lépcsőn, úgy éreztem, hogy össze-vissza kalimpál a szívem, félrever. Megkértem a háziorvosomat, hogy írjon ki táppénzre.

Az orvost csak hétfőn kellett volna hívni, de már most felhívtam. Nehogy azt higgyék, hogy tök jól vagyok, és majd hónapok múlva kapok műtéti időpontot. Azt mondta, hogy menjek el hétfőn, még ha nem is műtenek meg akkor, de vissza fogja kapcsolni az elektródát. 

Így is lett, hétfőn visszakapcsolta az elektródát, de a beállítás sajnos - érzésre - kevésbé lett jó, mint az eredeti beállítás. De az orvos nagyon segítőkész volt, tartotta bennem a lelket, le a kalappal előtte.  Elirányított, hogy hol várakozzak, hogy a főorvossal beszélni tudjak. Ő is megpróbált beszélni vele, de a főorvos egy nagyon elfoglalt ember, nagyon nehéz utolérni. Gyakorlatilag estig ott voltam, közben többször sikerült beszélnem a főorvossal, mindig csak egy-két mondatot, majd biztosított róla, hogy mindjárt jön, és akkor majd folytatjuk. Így a műtétek közötti rövid szünetekben, több nekifutásra sikerült vele időpontot egyeztetni a következő hét hétfőre.

A másik város kórházában

CRT-D pacemaker újraműtétre (repozícióra) várva

Elindultunk a "másikvárosi" kórházba, a megadott időpontban. Aggódtam, hogy reggel idejében odaérjünk, nem akartam késni, de sajnos egy baleset miatt fél órával később értünk oda, azaz majdnem fél kilenckor. A betegfelvételi iroda előtt hosszú kígyózó sor állt. Úgy látszik, hogy nem késtünk le semmiről, mivel mások is most jöttek. - gondoltam. De a sor iszonyú lassan haladt, el nem tudtam képzelni, hogy miért. Valaki azt mondta, hogy nem működnek a nyomtatók (a nyomtatók később is bűnbaknak voltak kinevezve több alkalommal). Közben a keskeny folyosón ide-oda járkáltak a kórházi dolgozók, meg a betegek is, de a sorban állóktól alig tudtak elférni. Ma már egy újabb építésű kórházban kétszer ilyen széles folyosókat szoktak tervezni, mint ebben a régi épületben van. A sorban állás több órahosszáig eltartott, amely egy szívbetegnek nem túl szerencsés, márpedig itt mindenki szívbeteg. Például egy szívelégtelenségben szenvedőnek az egy helyben állás is nagy megterhelés, ahogy nekem is. Ennek ellenére a betegek feltűnően türelmesek voltak, bizonyára ehhez vannak hozzászokva. Közben odakint a parkolóautomatát is egyfolytában etetni kellett.

Számomra úgy tűnt, hogy szervezetlen a betegfelvétel rendszere, és jól meg kellene reformálni. Sosem jártam még ilyen helyen, ahol ennyire lassú lett volna. Miután végeztünk a felvételi irodában (kb. 11 órakor), a fekvőosztályra kellett átmenni, ahol leadtam a papírokat, és vért vettek. Ha 11 órakor még itt tartunk, akkor hogy tudnak megműteni még ma? - csodálkoztam. De a nővérek megnyugtattak, hogy este 10-ig mindenki meg lesz műtve. Egy ampulla vért vettek tőlem, hogy az INR értéket ellenőrizzék. A vért egy - női szemmel nézve is - feltűnő szépségű nővér vette le, ahogy elnéztem, nemcsak kívülről volt szép, hanem a belső szépsége is ragyogott. Ritka az ilyen. Egyébként ügyes is volt, olyan helyre tette be a branült, ahová másnak nem szokott sikerülni.
Nagyon sok beteg várakozott, tele volt a folyosó. Nem jutott mindenkinek szék, ezért a Szépség hozott még néhányat. Több órát ott kellett ülni, mire ágyat kapott az ember. Engem nem az osztályon helyeztek el, hanem egy koedukált őrzőben kaptam ágyat, ahová a frissen műtötteket viszik pár órára. Hipermodern felszereltségű volt, tiszta luxus.
Hamarosan megjelent egy fiatalabb orvos, aki közölte, hogy van egy kis "fennforgás", a főorvosnak kevés ideje van, ezért lehet, hogy nem fogok sorra kerülni, holnap pedig már nem is lesz itt a főorvos. Azt tudakolta, hogy mentő hozott-e be, és mennyire vagyok rosszul. Mivel színészi képesítésem nincs, ezért csak az igazat tudtam mondani, elismertem, hogy kapok még levegőt, és tudok még járni. Ezzel - ahogy estére kiderült - le is maradtam a műtétről. A főorvos a fiatalabb orvosra bízott, hogy ő műtsön meg, de ő sem kezdett bele, miután egy telefon megejtése során tájékozódott a problémám mibenlétéről. Sikertelen műtét esetén ugyanis megint több hónapot várni kellene a következő műtétre. Ez a beteg szempontjából sem jó, mert közben tovább romolhat az állapota (vagy a rossz állapota stagnál, nem tud javulni), illetve minden műtét egy fájdalmas beavatkozás. De mindez mellékes a fertőzésveszélyhez képest, mivel minél többször műtenek, annál nagyobb a szívbelhártya gyulladás kockázata, és a kockázat növekedése nem csak lineáris. Egyébként valahol azt olvastam, hogy a szívbelhártya gyulladás akár évekkel később is kialakulhat az elektródáktól. Kissé morbid, hogy az a készülék öl meg, amelyet a megmentésemre ültettek be. Na, mindegy.
Másnap újra megkeresett a kórteremben a tegnapi orvos, és elvitt a pacemaker laborba, ahol rám kötötték az EKG-t, és a röntgennel készítettek egy rövid felvételt. Az eredmény alapján nem csodálkozott, hogy nem érzem túl szuperül magamat. Ezután szívultrahangra vitt, előtte megemlítette, hogy ha nagyon rossz lenne az ejekciós frakció, akkor a szívtranszplantáció lehetősége is felmerülhet. Az ultrahangon megállapították, hogy a szívem most már normál méretű, csak a bal pitvar tág, de a kamrai billentyűk még mindig rosszul zárnak. Az ejekciós frakció 39 százalékra jött ki (2D Simpson módszerrel), amely még mindig nem mondható jónak. Azért én boldog voltam, hogy kisebb lett a szívem, és javult az EF. A doki szerint ezt csak spontán javulás okozhatta, de én szerintem lehetett hozzá köze a CRT eddigi működése is, még ha nem is tökéletesen működött. A doki ezután megpróbált állítani a PM programozásán, de amit beállított, az túl erős volt (belül erős volt a rángatás), ezért nem tudott rajta különösebben javítani.
Közben csodáltam az orvos türelmét, mert láthatóan mások is többször megzavarták, és egész nap ide-oda járkált az épületben, betegeket is kísérgetett az épületek között, estig műtött minden nap, és mégsem látszott idegesnek. És már gondolom évek óta ezt csinálja....
Az eredmények alapján indokoltnak tűnt a repozíciós újraműtét, de ezt még a dokinak meg kell konzultálnia a főorvossal is. Kérte, hogy majd telefonon keressem meg a jövő héten. Mindez délelőtt 10 óratájban volt, majd este fél nyolckor megkaptam a zárójelentésem (a késlekedés okát megint a nyomtatóra fogták), és mehettem haza.