Járványok és oltások

Sorry, sorry, hogy nem írok, de annyi más dolog van. Sorolhatnám napestig, hogy mit csinálok, és ráadásul mindig találok magamnak új elfoglaltságot is. Most például családfakutatásba kezdtem. Hatalmas meló, de sikeresen elvonja a figyelmet a hétköznapok sivárságától, a nagyvilág bajaitól. Kb. 8-9 generáció kutatására van lehetőség, mert kb. azóta van anyakönyvvezetés. Persze, aki nemesi ősökkel rendelkezik, ő messzebbre visszamehet. 

Mondhatnánk, hogy nincs haszna ennek az egésznek, de azért tanulságokat le lehet vonni belőle. Például, ha az elhalálozásokat tanulmányozom, akkor látom, hogy rendszeresen voltak járványok. Szinte minden generációra jutott valamilyen járvány, hol himlő, hol tbc, hol kanyaró, hol ki tudja mi. Persze a lelkész (pap) sokszor nem tudta a betegség nevét (honnan is tudta volna, nem volt orvos), sokszor csak azt írta a halál okához, hogy "sinlődés", vagy "sinlés", ha kisbaba halt meg, akkor pedig szinte mindig "kelevény" volt a halálok. Voltak időszakok, mikor gyanúsan sok ember halt meg, köztük rengeteg fiatal is, ilyenkor biztosan valamilyen járvány tombolt. Volt, hogy a lelkész szorgalmasan körmölte a számtalan halott nevét, majd elkezdett egyre csúnyábban írni, szinte olvashatatlan volt már, aztán hamarosan a lelkész neve következett a sorban (persze más írással). De abban az időben ezt másképp fogták fel az emberek, nem úgy, mint ma. Elfogadták a halált, ez az élet velejárója volt, tudták, hogy benne van a pakliban, tudták, hogy jó esetben a gyerekeik fele, harmada fogja csak elérni a felnőttkort. Elfogadták, mert volt hitük, tudták, hogy van Isten, van gondviselés, van túlvilág, és minden okkal történik. De mi van ma? Ma csak a nagy materialista nihil van a legtöbb emberben, ezért rettegnek a haláltól. Ezt a mostani járvány nagyon jól megmutatta. A legtöbb ismerősöm kőkemény materialista, és - úgy látom - minél inkább tanultabb valaki, annál inkább az. 

A ragály

A másik észrevételem az oltásokkal van kapcsolatban. Az egyik halotti anyakönyvbe beleírta a lelkész, hogy nagyon sokan elutasították a tehénhimlő oltást, de ha elfogadták volna, nem haltak volna meg ilyen sokan. Tudni kell, hogy ennél az oltásnál akkoriban élő, aktív himlővírust oltottak az emberbe, mert rájöttek, hogy aki átesik a tehénhimlőn, az nem kapja el a feketehimlőt (valami keresztimmunitás, vagy ilyesmi). Persze a tehénhimlőtől is ragyásak lettek az emberek, aztán meg himlőhelyesek, meg gondolom, hogy viszketett is, ezért sokan nem adatták be az oltást, nem kértek a mellékhatásokból, inkább bíztak benne, hogy ők nem fogják elkapni a fekete himlőt. Tulajdonképpen megértem őket. Ma kb. ugyanez van. Egyeseknél mellékhatásokat okoz a mostani oltás (amit hivatalosan nem ismernek el), egyesek meghalnak tőle (amit szintén nem ismernek el), így aztán a lakosság egy része nem akarja felvenni (micsoda hülye kifejezés ez). Nem is értem, hogy mért ezt a tüskefehérje nyavalyát erőltetik (ja, értem, a profit miatt), miért nem a keresztimmunitás irányába gondolkoznak, engem inkább oltsanak be egy sima koronavírus náthával (amely több évtizede köztünk van), és akkor védett leszek a veszélyesebb fajtája ellen is, kibírom azt a kis náthát és hurutot. Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne!

Én az mRNS oltásból nem kérek, ezért választottam Sinopharmot, de ki tudja, hogy elérhető lesz-e később is.

Más téma:

Nagy meglepetésemre nem mondták le a pacemaker kontroll időpontomat. Így aztán meg lettem vizsgálva. Minden oké. És csodák csodája mérséklődött az akkumulátor lemerülése, íme:

Pacemaker kontroll, és a gyarló, csapongó gondolataim

Pacemaker kontroll, és az én gyarló, csapongó gondolataim

az asszonyi létről, az orvosokról és a pacemaker telep élettartamáról

Ma voltam a PMkardiológusnál. Nem sok dolga volt velem, mert mindent rendben talált. Csak attól másztam a falra, hogy "Jóasszonynak" hívott. Ugyanis ekkor előbújt belőlem a sértett egóm. Mert én ezt egy lekezelő, személytelen megszólításnak tartom, és szerintem ezt inkább öregasszonyoknak szokták mondani. Jó-jó, nem vagyok már húszéves, de még csak a negyvenes éveimet taposom. Egyébként is én elsősorban embernek tartom magamat, másodsorban nőnek, de az asszony kifejezést utálom. Ez a kifejezés a középkorból származik, amikor a férfit tartották csak embernek, a nőt pedig asszonyállatnak. Akkor még a filozófusok azon tanakodtak, hogy vajon a nőknek van-e lelkük, mert szerintük az állatoknak nincs, és ezért valószínűleg a nőknek sincs. Családi állapotom szerint valóban asszonynak vagyok mondható, mert házas vagyok, de a férjem sem mer így szólítani, mert ismeri a reakciómat. Egyébként már az is csoda, hogy férjnél vagyok, mert kislány koromban megfogadtam - látván a szüleim, és ismerőseim házasságát - , hogy én soha nem fogok férjhez menni, ("én bizony nem leszek senkinek a kapcarongya"). Nem is lettem kapcarongya a férjemnek, mert sikerült egy olyan férjet találni, aki megbecsül.

Lehet, hogy a doki azt gondolja, hogy a "Jóasszony" megszólítás helyénvaló, ezért nem haragszom rá, de ha még egyszer így szólít, akkor lehet, hogy a bennem lévő sérült gyermek átveszi az irányítást, és nem fogom tudni megállni, hogy ne szóljak vissza.  Még akkor is, ha tudom, hogy magam alatt vágom  a fát. Közismert, hogy a beteg ember kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben van, az orvos pedig fölérendelt helyzetben. Ők sokszor élet és halál urának tartják magukat, és ezt ki is mutatják (tisztelet a kivételnek). Tudom-tudom, nagyon sok jószándékú orvos is van (egyébként a pmkardiológusomat is közéjük sorolom). De sokan közömbössé, sőt beteggyűlölővé válnak az évek során. Elképesztő, de így van. Úgy tűnik, hogy az emberi szeretetnek, és az önzetlen segíteni akarásnak írmagja sincs bennük. Pedig valószínűleg csak magukat védik érzelmileg. Nem tudják magukban lekezelni a körülöttük lévő sok fájdalmat, betegséget és halált (a sok negatív energiát), ezért inkább elzárkóznak tőle. Nem szabadott volna orvosnak menniük, mert nem alkalmasak rá. Az orvosok (nővérek, börtönőrök, szociális munkások, pszichiáterek...stb., akik elesettekkel foglalkoznak) valóban veszélynek vannak kitéve. Gondoljunk bele, például az orvosok egy műtét során végig a beteg aurájában tartózkodnak, sokszor több órahosszáig (pl. az én műtétem 2,5 órás volt). Úgy kell segíteniük a betegeken, hogy közben megvédik a saját egészséges energiarendszerüket a betegek káros, vagy kiegyenlítetlen energiáitól (mert aki beteg, annak a fizikai testén túlnyúló energiatesteiben sem stimmelnek a dolgok). Nem könnyű feladat ez, kevesen alkalmasak rá. Az auralátók szerint a gyógyító emberek auráját vastagfalú, átláthatatlan buborék veszi körül, ami véd a külső hatások ellen (de ez a burok sokszor a jó energiákat sem engedi be, és a belül keletkező negatív energiákat is ki kellene engedni valahogy). Talán tanácsosabb lenne nem páncélt növeszteni, hanem talán elég lenne egy állandó pozitív lelkiállapotot fenntartása (ez nehéz, tudom), amely megvéd, mert a hasonló csak a hasonlót vonzza.

De beszéljünk inkább a pacemaker kontrollom eredményeiről:

Korábban említettem, hogy a pacemaker telep töltöttségét, kalkulált hátralévő élettartamát nem tartom egyenletesnek. Ezért most készítettem róla egy grafikont.

Ez azt mutatja, hogy üzembe helyezés után valóban meredekebben esett a töltöttség szintje, nagyobb volt az ingadozás, de mostanában beállt egyenletesre, és most kb. 6 év van hátra a cseréig. Ahol egy ugrás van a grafikonon, ott volt a repozíciós műtétem. Ez azt mutatja, hogy a második műtét előtt nagyobb volt az energiafogyasztás. Összesen 2 év alatt 4 évet esett a telep hátralévő élettartama.

Egyébként ritmuszavarom nem volt. A CRT  reszinkronizáció hatásfoka 99 %. És jobban érzem magam, mint valaha.

Novemberi kardiológiai kontroll

Kardiológiai kontroll

avagy kísérlet a gyógyszerek csökkentésére

Eljött az újabb kontroll ideje. Én mindig várom a kontrollokat. Ki tudja miért, talán azért, mert ilyenkor végre valami történik velem, vagy talán azért, mert megkedveltem az orvosaimat (mert ez is igaz). Újabban nagyon könnyen megszeretem az embereket (mert mindenkiben van valami szeretni való), ez jó is, meg nem is. A szívemnek mindenesetre jó. Hiszen a szeretet olyan a szívnek, mint egy korty víz a szomjúságban szenvedő embernek. Ez akkor is igaz, ha adom a szeretetet, és akkor is igaz, ha kapom, lényeg, hogy áramoljon, hogy ne legyenek blokkok. Szerintem az én esetemben ez életmentő lehet.

A kontrollt megelőzően a háziorvosom elküldött vérvételre, és a laboreredményeket elvittem a kardiológusomnak is. Egyébként minden vérértékem javult, van néhány eltérés, de olyan pici, hogy szinte említésre sem méltó. Megint csináltak EKG-t. Íme, így néz ki egy CRT által vezérelt szív EKG grafikonja:

Ilyenre mondták a kórházban anno, hogy "Szépen viszi.".

A dokimnak megint elmeséltem, hogy jól érzem magam. Azt firtattam, hogy melyik gyógyszert lehetne csökkenteni. Minden gyógyszernek van mellékhatása, ezért szerintem csak annyit szabadna szedni, amennyit feltétlenül muszáj. Így hát hagyjuk el azt, ami elhagyható. Megengedte, hogy próbáljam meg elhagyni a Verospiront. Egyébként a Furosemidet is már csak hetente egyszer szedem, heti 1x1-t.

Jelenleg már nem szedem a Quamatelt sem, amit a gyógyszerek által előidézett gyomorfájásra írtak fel. Ezt megelőzően abbahagytam a kávéivást is. Azt reméltem, hogy ha elhagyom a savas kémhatású kávét, akkor megúszhatom a Quamatel szedését. Egyelőre működik, három hete tiszta vagyok. Az álmossággal sokszor küzdenem kell, de ez kávéivás mellett is így volt.

Hát így állok, legközelebb januárban megyek szívultrahangra.

Pacemaker kontroll

Pacemaker kontroll

laikus elmélkedés arról, hogy mit jelentenek a CRT-D pacemaker által tárolt adatok, és a kinyomtatott grafikonok

Ma a féléves pacemaker kontrollon voltam. Nem sok mindenről tudok beszámolni, mivel minden változatlan. Ez végül is pozitív dolog, mert azt jelenti, hogy a ketyere pöpecül működik.  A Dokinak nem volt jó kedve, de nem az eredményeim miatt. Megértem, mert hiszen "Szar az élet, annak látszik. De az az igazság, hogy az élet egy nevetés és a halál egy vicc. Meg fogod látni, hogy ez csak egy színielőadás." /részlet a Monty Python: Brian élete c. film egyik betétdalából/


A jobb kedvre derülésre javasolnom kellett volna a Dokinak a fent nevezett dalocskát, amit ha elénekelsz, rögtön felvidulsz. Kb. ilyesmikről szól:

"Vannak rossz dolgok az életben,
melyek tényleg meg tudnak őrjíteni.
Más dolgok arra késztetnek, hogy káromkodj és szitkozódj.
Mikor az élet porcogóján rágódsz,
ne morgolódj, inkább fütyöréssz!
És ez segíteni fog abban, hogy a dolgok jobbra forduljanak…

És- mindig az élet fényes oldalára tekints..
Mindig az élet könnyű oldalát lásd…stb."

Vicces dal, de sok igazság van benne. Én magam is mindig ezt fütyörészem. Hatásos. Sorstársaim! Ezt nektek is ajánlom!

 

Utólagos megjegyzések:

Minden egyes kontroll alkalmával a Doki ki szokott nyomtatni egy több oldalas papírcsíkot a CRT pacemaker programozó egységéből. A Doki ezúttal nem az ingerlési küszöb tesztelésének grafikonjait (pacing threshold test report), és nem az időszak összefoglaló adatait (final: session summery), és nem is a beállított paramétereket (final:parameters) nyomtatta ki, hanem egy olyat , ami még nem volt, aminek az a neve, hogy Quick look II report. Próbáltam eligazodni rajta, úgy néz ki, hogy ez az elmúlt időszakról készített rövid jelentés.  Ezen is rajta vannak az elektródák és a készülék beállított paraméterei. A telep várható élettartamán kicsit megütköztem (7,3 év), ugyanis az elmúlt fél év alatt 1 évvel csökkent az élettartam. Hogy van ez? Nem lineárisan csökken a hátra lévő idő, ha a kimeneti feszültség konstans? Az a baj, hogy nem értek a telepekhez, és azt sem tudom, hogy ebben milyen fajta van. Majd a következő kontroll alkalmával kiderül, hogy mekkora lesz a csökkenés egy újabb félév után.

Van néhány grafikon még a papíron. Az egyikről kiderül, hogy nem volt kamrai fibrillációm (VT/VF) a beültetés óta. A másikon az látszik, hogy amíg nem lettem újraműtve, addig rendszeresen voltak pitvarfibrillációim (AT/AF), de csak maximum 5 percig naponta, de most már nincsen. Van egy grafikon az aktivitásomról is (patient activity), a gép szerint átlag napi 3,4 órát vagyok aktív. Az elmúlt évhez képest csak nagyon enyhe növekedés látható a grafikonon. Ez szerintem téves, hisz az előző posztban is írtam, hogy mennyiféle testmozgást csinálok. Nem futok, és nem ugrálok, az tény, mert azt nem bírnám. De aki próbálta már a Callenetics tornát, az tudja, hogy ha helyesen végezte el a gyakorlatokat, akkor - bár szinte csak egy helyben állt, vagy feküdt - a végén remeg a lába, és folyik róla a víz. Vagy nézzük a jógát, például próbáljátok ki Bryan Kest Power jógáját, a nevében is benne van, hogy ez egy erősítő jellegű jóga, az Astangha jógára hasonlít, szálkásít és keményen edz. A jógában az a jó, hogy olyan izomcsoportokat is megmozgat, amelyeket a hétköznapi életben alig használunk (főleg a csavart pózok, meg az olyan kitekert pózok, amit nem mindenki tud megcsinálni, csak ha hosszú ideig gyakorol).

Elképesztő, tavaly szinte csak ültem és feküdtem, most meg ennyi mindent csinálok, és nem mutat több aktivitást a grafikon. A gép valószínűleg csak a rázkódást tudja mérni (valamilyen folyadékkristály van benne).
A papírról kiderül még, hogy a gépnek nem kellett beavatkoznia egyszer sem, mert nem voltak ritmuszavaraim. Hurrá, ez jó! A rejtélyes Total VP pedig 99,7 %. Ezen belül az AS-VP 96,9 %, az AP-VP 2,8 %, (a kettő összege a Total VP = 99,7 %), az AP-VS 0,2 %, az AS-VS < 0,1 %. Ezek vajon mik? Elég bonyolultnak tűnik, hogy mi az a VP, AP, VS, AS, nem is próbálom felfogni, de úgy látom, hogy az EKG görbéről például leolvasható, hogy egy adott szívdobbanásnál a négy variációból épp melyik eset áll fenn, de ennek megértéséhez komoly előtanulmányok kellenének. Mivel az AS atrial sence-t jelent, az AP atrial pace-t, a VS ventricular sence-t, a VP venticular pace-t, ezért tisztán a logika azt diktálja, hogy AS-VP esetén (ami nálam a legtöbb) a pitvarban észlelt természetes szívritmusom impulzusa van továbbítva a készülékbe, a kamra pedig ez alapján, az elektródán keresztül mesterségesen kapja a jelet. AP-VP esetén valószínűleg lecsökken a szívfrekvenciám 50/perc alá (ugyanis nálam 50-re van beállítva a minimális frekvencia), ilyenkor mesterségesen kell fenntartani a min. 50-s ritmust, és ez van továbbítva a kamrába. AP-VS esetén is ez van, de valami miatt a kamrák nem kapják meg a jelet (nincs szinkronizálás). AS-VS esetén érzékelhető a minimum 50-s természetes ritmus, de nincs továbbítva a kamrákba, nincs szinkronizálás. Jó kis programozói feladat lehetett erre mindenféle algoritmusokat írni, hogy a készülök minden esetben fenntartsa a megfelelő szívritmust, ráadásul szinkronizáltan..
Ha a fenti fejtegetés igaz, akkor a total VP azt mutatja, hogy az elmúlt időszak hány százalékában működött hatékonyan a CRT pacemaker. Azt fejezi ki, hogy a szívdobbanások hány százaléka volt reszinkronizált a gép által. Az eredmény számomra megnyugtató, mert láthatóan (és érezhetően) működik a reszinkronizációs terápia.

Most eldől, hogy használ-e, vagy sem

A CRT-D repozíció utáni kontrollok

és rekeszrángási problémák, valamint laikus elmélkedés az elektródák fajtáiról

A műtét után a seb alig fájt, de a beállítással lehettek gondok, mert már a hazafelé tartó úton is többször rám tört a gyengeség. Otthon hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. Egyáltalán nem voltam elégedett az eredménnyel. Ezen kívül három napig nem történt velem semmi érdemleges. 

A negyedik éjszaka rekeszrángásra ébredtem. Mikor megváltoztattam a testhelyzetemet, elmúlt. De az elalvás pillanatában mindig újrakezdődött. Úgyhogy az éjszaka hátralévő néhány óráját sírással töltöttem. - Hát hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Nekem miért nem sikerül semmi? - keseregtem. Abban sem volt sok reményem, hogy ezen lehet még állítani, mivel a kórházban a fülem hallatára beszélték, hogy ez az egyetlen beállítás volt lehetséges. Úgyhogy nagy valószínűség szerint mehetek újra műtétre. A következő néhány éjszaka hasonlóan telt, de nyugtatóval sikerült egy-két órát aludni. 

Kivártam a varratszedés idejét, ami a műtét után egy héttel volt, hogy ne kelljen kétszer menni a kórházba. Hála istennek nem volt még reménytelen az eset, lehetett még - konfiguráció váltással - állítani a pacemaker paraméterein. Közben az is kiderült, hogy azért nem éreztem jól magam, azért voltam gyenge, mert túl alacsonyra állították az ingerlési feszültséget. De ezután még legalább kétszer vissza kellett mennem a kórházba, mire teljesen "rekeszrángás mentes" lettem. A végeredmény az lett, hogy a bal kamrai elektróda beállított feszültségét csak egy hajszál választja el attól a minimum értéktől, amely még hatékonyan ingerli a szívizomzatot, és egy hajszál választja el attól a minimum értéktől amely már ingerli a rekeszizom ideget (nervus phrenicust) is. Ez olyan, mintha egy tű fokán kellene egyensúlyozni, és semmi ráhatásom nincs arra, hogy az elektróda ezután még milyen irányba fog mocorogni, mert hogy még hónapokig előfordulhat, hogy elmozdul valamerre, ugyanis a bal kamrai elektróda nincs különösebb módon rögzítve a véna falához. Majd amikor több hónap múlva körbenövik a testem kötőszövetei, talán utána már nem fog kimozdulni. Öröm az ürömben, hogy mivel a rekeszrángás miatt csak viszonylag alacsony feszültségen van működtetve a bal kamrai elektróda, így a telep élettartama némileg hosszabb lesz, hacsak nem kell az ICD-nek egy párszor újraélesztenie. Ha az alacsony ingerlésre állítás ellenére mégis rekeszrángás jelentkezne, akkor már sajnos nem lehet többet finomítani rajta, ez esetben esetleg be lehet építeni (újabb műtéttel) egy négypólusú (quadripoláris) elektródát a jelenlegi bipoláris helyett, de állítólag ez egy nagyon drága elektróda, amit nem mindenkinek szereznek be. Hogy miért jobb ez az elektróda? Egy kis magyarázat:

Az "ősidőkben" (ami nem is volt olyan rég, csak pár éve) még unipoláris elektródákat használtak, ami azt jelentette, hogy az elektróda végén csak egy pólus volt (katód), a másik pólusnak (anódnak) pedig a pacemaker telep háza, vagy a jobb kamrai elektróda pólusa volt kinevezve. Ez nem sok variációra adott lehetőséget, ha még most is itt tartanánk, akkor nekem "annyi" lenne.

Aztán jöttek a bipoláris elektródák, amelynél az elektróda végén, egymástól kis távolságra, két pólus is található. Ma már széleskörűen ezt használják, nekem is ilyen lett beépítve. Ennél tudnak variálni, hogy a két kamrai elektróda két-két pólusa közül melyik legyen az anód és a katód, és bizonyos esetekben a pacemaker telep háza is lehet egy pólus. Így négy vagy hat variációra van lehetőség (a katód a bal kamrában kell legyen, és úgy tűnik, hogy ICD esetén nem lehet a telep háza az anód, mert ha minden igaz, az a sokkoláshoz kell). Az én esetemben 4 konfigurációt próbáltak ki (mivel ICD-m van), és csak egy volt használható.
A négypólusú elektróda esetében állítólag 10-14 variáció van a pólusok kijelölésére. Jóval nagyobb az esély, hogy találnak olyan konfigurációt, amely nem rángatja a rekeszizmot. A variációk:

Itt egy kép egy négypólusú, és két darab bipoláris elektródával felszerelt CRT-D pacemakerről (a jobb kamrai elektródában pluszban még sokktekercs is megy, ezért vastagabb), az elektródákon lévő fekete részek a pólusok:

Hát dióhéjban ennyi. Egy valami azért szöget ütött a fejembe. Hogy miért nem tartanak készleten négypólusú elektródát a kórházak. Hogy amikor gond van, akkor csak leemelhessék a polcról. Miért kell többszöri sikertelen műtét, hogy egyáltalán meg lehessen rendelni. Úgy láttam, hogy egy CRT-D műtét ötszázezer körül van, engem kétszer műtöttek, így csak a műtét 1 millió körül volt. Ebben nincs benne a pacemaker és az elektródák ára (azokkal együtt már több mint 4 milliónál tartunk). Nem tudom, hogy mennyibe kerül egy négypólusú elektróda, de nem hiszem, hogy árban jobban megéri, ha csak a harmadik műtétnél építik be és nem az elsőnél (gond esetén). Meglehet, hogy a késlekedés miatt a beteget le kell rokkantosítani, de minimum táppénzen kell tartani hónapokig, sőt az is előfordulhat, hogy tartós kórházi ellátásra szorul. Ez mind költség az állami egészségpénztárnak.

De hála istennek velem most nincs gond, egyelőre jól vagyok. Működik a rendszer. Jelentősen javult a terhelhetőségem. Ezt alátámasztotta egy szívultrahang is a közelmúltban. Az ejekciós frakcióm felment 50 %-ra, a mitrális billentyű regurgitációja már csak "jelzett", ez azt jelenti, hogy majdnem jól zár, csak egy ici-pici visszaáramlás van. Emiatt a véralvadásgátló gyógyszert is elhagyhattam. A tricuspidális (jobbkamrai) billentyű még ennél rosszabbul zár, a számított pulmonális nyomásom még magas, a normálisnak kb. kétszerese. De ez is javulhat még. Sőt érzem is, hogy javult, mert az első hetekben még terhelésre nehézlégzésem volt, szédültem, rosszul éreztem magam, de ez már elmúlt. Új kifejezést is találtam a szívultrahang leleten, amely eddig nem volt : "relaxációs zavar", de mivel az orvos nem foglalkozott vele különösebben, gondolom nem túl komoly.

Szóval a lényeg, hogy most minden rendben. Benne vagyok abban a 60-80 %-ban, akiknél javulást okoz a CRT. Mondhatnánk, hogy "happyend", de ez még nem az "end", az még messze van, csak "happy", I am happy.

A második műtét

Egy CRT-D repozíciós műtét a szenvedő alany szemszögéből

Újra ott voltam a kórházban. Kb. 13 órára kaptam ágyat is. Ebben a kórházban egyébként szörnyen kevés ágy van, nemcsak ezen az osztályon, hanem a többin is. Számomra úgy tűnik, hogy a kórház egyértelműen túlvállalja magát, kisebb a kapacitása, mint amit vállal.

Szóval vártam a műtétre, nem ehettem. A kórteremben jó volt a hangulat, az egyik szobatársnak vicces beszólásai voltak, úgyhogy sokat nevettünk. Végre-végre nem csak negativitás vesz körül. Itt középkorúak is voltak, nemcsak magatehetetlen öregek, mint máshol. Amíg ott voltam a szobában, két embernek is csináltak elektromos kardioverziót (kiütötték őket defibrillátorral), mert nem akart helyreállni a ritmusuk. Szóval most már ilyet is láttam. Azt is megtudtam, hogy az az orvos, aki műteni fog, a legjobb az országban. Hirtelen nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Az a tény, hogy a legjobbhoz küldtek, azt is jelentheti, hogy ennek fele sem tréfa, hogy nagy a baj velem, hogy túlságosan problémás eset vagyok, és speciális megoldásra lesz szükség. De úgy döntöttem, hogy inkább örülök, hisz jó kezekben leszek.

A műtétre kb. este hétkor került sor. Egy szobatársamat már jóval előttem elvitték ablációra, ő még nem jött vissza mikor már jöttek értem is, pedig ugyanaz az orvos műtötte, mint aki engem fog. A laborban már a teljes csapat rám várt, már a főorvos is ott volt, és a röntgenfelvételemet nézegette, és közben lazított egy kicsit. Felfeküdtem a műtőasztalra, itt egy ötletes lepedőtrükkel fogatták le a karomat, hogy ne tudjam mozgatni. Meg még a lábamat is leszíjazták. Ezek után már nem volt menekvés. Úgy éreztem, hogy sok kicsi tűszúrással érzéstelenítették a pacemaker fölötti területet. A bőr felvágását nem éreztem, de a pacemaker kivétele nagyon fájdalmas művelet. Megváltás, ha gyorskezű az orvos. Azt nem értem, hogy a mai világban miért nincs hatékonyabb érzéstelenítés az ilyen esetekre, miért nem tudják ezt még megoldani? 

A főorvos úr gyorsan dolgozott, mert közben ablációra várta őt a szobatársam a másik laborban. Nagyon rutinos volt, végigpróbálgatta a vénaágaimat, mindegyik helyen rekeszrángás jelentkezett, míg végül az utolsó pozíciót jónak ítélte (ez is rángatott, de nem annyira). (Itt megemlíteném, hogy milyen furcsa volt hallani, mikor a műtétem közben az orvos csavarhúzót kért, bizonyítva, hogy én most már tényleg egy kiborg vagyok.) A műtét során a korábban elhelyezett bipoláris elektródák lettek újra visszatéve. Az egész műtétben az volt a legfájdalmasabb rész, mikor a kulcscsont alatti vénában dolgozott az orvos. Ekkor valóban szükség volt a kezem, lábam lekötözésére. Csak azt nem értem, hogy később a zárójelentésben, miért volt az írva, hogy "vena subclavia punctio nem történt". Tudtommal a kulcscsont alatti véna a vena subclavia, és a műtét másnapján ennek a megszúrása miatt kellett mellkas röntgenre menni, hogy a ptx-t (légmellet) kizárják. Na mindegy, ez örök rejtély marad a számomra, merthogy nem fogom egy orvostól sem megkérdezni, úgysem kapnék rá választ.
A műtét egy órahosszáig tartott. A doktor úr visszatette a telepet, és már zárta is a sebet. Szóltam, hogy még mindig rángat, de mondta, hogy ne aggódjak, mert még a tesztelés folyik, azért rángat. Azt is mondta, hogy az egyetlen alkalmas vénám pont a rekeszizom ideg vonalában van, ezért nehéz beállítani. Ha továbbra is panaszaim lennének, akkor van még egy megoldás: A bal kamrai elektródát a bal kamra üregében (endokardiálisan) is el lehet helyezni, a sövény átszúrásával, de ezt csak végső esetben ajánlja, mert életem végéig véralvadásgátlót kell szednem, és túl fiatal vagyok még. Én egyébként úgy hallottam, hogy van még egy lehetőség, egy speciális elektróda, de ez most nem volt megemlítve.
Miután a főorvos távozott, továbbra is éreztem rekeszrángást. Egyébként a rekeszrángás egy nagyon rossz dolog, az ember nem tud normálisan lélegezni, csak lihegni a szívdobogás ütemében, közben beszélni is nehéz, mert minden ütemkor elakad az ember szava, közben szemmel láthatóan rándul egyet a teste.  Lehet, hogy ezekből a tünetekből egy kívülálló - aki lát - másra asszociál, de arról én nem tehetek. Ez alapvetően egy szenvedés. Így például pihenni is teljesen lehetetlen.
Szóltam a pacemaker programozó orvosnak, hogy kilégzéskor még mindig rángat. De ő azt mondta, hogy mennie kell, majd reggel beállítja. Azt gondoltam magamban: - Hát, így reggelre egy idegroncs leszek. Vagy majd éjszaka kiugrom a kórterem ablakán. Csak az a bökkenő, hogy a kórterem a földszinten van...
Visszakísértek az osztályra. Amint hanyatt feküdtem az ágyamra, hogy a nővér rám tegye a nehezéket, még erősebben kezdett rángatózni. A nővér szólt az előző orvosnak, hogy jöjjön, és állítson még rajta. Jött is, és kénytelen volt átprogramozni. Ez egyébként nem egy egyperces folyamat, mert ilyenkor több konfigurációt kell végigpróbálgatni. Akár 10-15 percig is eltarthat, mire megfelelő beállítást találnak (ha találnak).
Ezek után az éjszaka eseménytelenül telt. Másnap csináltak egy EKG-t, amiből a reggeli vizitkor megállapították, hogy "szépen viszi", és egy röntgen után mehetek haza. Megemlítem, hogy itt a mellkasröntgen során csak egyirányú felvételt készítenek, oldalirányút nem, s így nem kell a kart felemelni egy kicsit sem. A zárójelentést viszonylag hamar megkaptam, további kontrollokra, és varratszedésre vissza lettem irányítva a beküldő kórházba.

A másik város kórházában

CRT-D pacemaker újraműtétre (repozícióra) várva

Elindultunk a "másikvárosi" kórházba, a megadott időpontban. Aggódtam, hogy reggel idejében odaérjünk, nem akartam késni, de sajnos egy baleset miatt fél órával később értünk oda, azaz majdnem fél kilenckor. A betegfelvételi iroda előtt hosszú kígyózó sor állt. Úgy látszik, hogy nem késtünk le semmiről, mivel mások is most jöttek. - gondoltam. De a sor iszonyú lassan haladt, el nem tudtam képzelni, hogy miért. Valaki azt mondta, hogy nem működnek a nyomtatók (a nyomtatók később is bűnbaknak voltak kinevezve több alkalommal). Közben a keskeny folyosón ide-oda járkáltak a kórházi dolgozók, meg a betegek is, de a sorban állóktól alig tudtak elférni. Ma már egy újabb építésű kórházban kétszer ilyen széles folyosókat szoktak tervezni, mint ebben a régi épületben van. A sorban állás több órahosszáig eltartott, amely egy szívbetegnek nem túl szerencsés, márpedig itt mindenki szívbeteg. Például egy szívelégtelenségben szenvedőnek az egy helyben állás is nagy megterhelés, ahogy nekem is. Ennek ellenére a betegek feltűnően türelmesek voltak, bizonyára ehhez vannak hozzászokva. Közben odakint a parkolóautomatát is egyfolytában etetni kellett.

Számomra úgy tűnt, hogy szervezetlen a betegfelvétel rendszere, és jól meg kellene reformálni. Sosem jártam még ilyen helyen, ahol ennyire lassú lett volna. Miután végeztünk a felvételi irodában (kb. 11 órakor), a fekvőosztályra kellett átmenni, ahol leadtam a papírokat, és vért vettek. Ha 11 órakor még itt tartunk, akkor hogy tudnak megműteni még ma? - csodálkoztam. De a nővérek megnyugtattak, hogy este 10-ig mindenki meg lesz műtve. Egy ampulla vért vettek tőlem, hogy az INR értéket ellenőrizzék. A vért egy - női szemmel nézve is - feltűnő szépségű nővér vette le, ahogy elnéztem, nemcsak kívülről volt szép, hanem a belső szépsége is ragyogott. Ritka az ilyen. Egyébként ügyes is volt, olyan helyre tette be a branült, ahová másnak nem szokott sikerülni.
Nagyon sok beteg várakozott, tele volt a folyosó. Nem jutott mindenkinek szék, ezért a Szépség hozott még néhányat. Több órát ott kellett ülni, mire ágyat kapott az ember. Engem nem az osztályon helyeztek el, hanem egy koedukált őrzőben kaptam ágyat, ahová a frissen műtötteket viszik pár órára. Hipermodern felszereltségű volt, tiszta luxus.
Hamarosan megjelent egy fiatalabb orvos, aki közölte, hogy van egy kis "fennforgás", a főorvosnak kevés ideje van, ezért lehet, hogy nem fogok sorra kerülni, holnap pedig már nem is lesz itt a főorvos. Azt tudakolta, hogy mentő hozott-e be, és mennyire vagyok rosszul. Mivel színészi képesítésem nincs, ezért csak az igazat tudtam mondani, elismertem, hogy kapok még levegőt, és tudok még járni. Ezzel - ahogy estére kiderült - le is maradtam a műtétről. A főorvos a fiatalabb orvosra bízott, hogy ő műtsön meg, de ő sem kezdett bele, miután egy telefon megejtése során tájékozódott a problémám mibenlétéről. Sikertelen műtét esetén ugyanis megint több hónapot várni kellene a következő műtétre. Ez a beteg szempontjából sem jó, mert közben tovább romolhat az állapota (vagy a rossz állapota stagnál, nem tud javulni), illetve minden műtét egy fájdalmas beavatkozás. De mindez mellékes a fertőzésveszélyhez képest, mivel minél többször műtenek, annál nagyobb a szívbelhártya gyulladás kockázata, és a kockázat növekedése nem csak lineáris. Egyébként valahol azt olvastam, hogy a szívbelhártya gyulladás akár évekkel később is kialakulhat az elektródáktól. Kissé morbid, hogy az a készülék öl meg, amelyet a megmentésemre ültettek be. Na, mindegy.
Másnap újra megkeresett a kórteremben a tegnapi orvos, és elvitt a pacemaker laborba, ahol rám kötötték az EKG-t, és a röntgennel készítettek egy rövid felvételt. Az eredmény alapján nem csodálkozott, hogy nem érzem túl szuperül magamat. Ezután szívultrahangra vitt, előtte megemlítette, hogy ha nagyon rossz lenne az ejekciós frakció, akkor a szívtranszplantáció lehetősége is felmerülhet. Az ultrahangon megállapították, hogy a szívem most már normál méretű, csak a bal pitvar tág, de a kamrai billentyűk még mindig rosszul zárnak. Az ejekciós frakció 39 százalékra jött ki (2D Simpson módszerrel), amely még mindig nem mondható jónak. Azért én boldog voltam, hogy kisebb lett a szívem, és javult az EF. A doki szerint ezt csak spontán javulás okozhatta, de én szerintem lehetett hozzá köze a CRT eddigi működése is, még ha nem is tökéletesen működött. A doki ezután megpróbált állítani a PM programozásán, de amit beállított, az túl erős volt (belül erős volt a rángatás), ezért nem tudott rajta különösebben javítani.
Közben csodáltam az orvos türelmét, mert láthatóan mások is többször megzavarták, és egész nap ide-oda járkált az épületben, betegeket is kísérgetett az épületek között, estig műtött minden nap, és mégsem látszott idegesnek. És már gondolom évek óta ezt csinálja....
Az eredmények alapján indokoltnak tűnt a repozíciós újraműtét, de ezt még a dokinak meg kell konzultálnia a főorvossal is. Kérte, hogy majd telefonon keressem meg a jövő héten. Mindez délelőtt 10 óratájban volt, majd este fél nyolckor megkaptam a zárójelentésem (a késlekedés okát megint a nyomtatóra fogták), és mehettem haza.