A kardiológián

A kardiológiai fekvőbeteg osztályon szerzett élményeim, valamint beszámoló a szívkatéterezés folyamatáról

Másnap átkerültem egy korszerű három ágyas kórterembe a kardiológiára. Itt szintén nagyon öregek között voltam, az egyik szobatársam néma (csak suttogni tudó), a másik süket (nagyothalló) volt, így aztán jól eltársalogtunk. Az egyik nap hoztak egy korombéli hölgyet, de megállapították, hogy a tüneteit csak a stressz okozta, ezért 1 nap után el is küldték. Jó neki.

Ezen az osztályon voltam másfél hetet, de gyakorlatilag semmi nem történt, minden nap egy másik orvos jött be, úgy tűnt, nem volt gazdája a kórteremnek, utólag kiderült, hogy az illetékes orvos szabadságon volt. Többször megkérdezték, hogy ki az orvosom. Ki lenne? Senkit sem ismerek, hisz még csak most tudtam meg, hogy szívbeteg vagyok. Közben néha vettek vért, mérték a vizeletem mennyiségét és kaptam a gyógyszereimet. Az ott tartózkodásom utolsó napjaiban jött csak meg az illetékes orvos, akihez a kórterem tartozott.

Előjegyeztek koszorúér festésre (szívkatéterezésre), bár nem abba a kategóriába tartozom, akiknek érszűkülete szokott lenni. Szerintem nem néztek alkoholistának sem (az alkoholistáknál nagyobb az érszűkület kockázata). Az érfestést végző orvos is azzal fogadott, hogy minek küldtek ide, úgysem fogunk találni semmit. Így is lett. Azt azért elmesélném, hogy előzőleg úgy tájékoztattak, hogy a szívkatéterezés a karon lévő éren keresztül történik, ezért igencsak meglepett, hogy miután lekötözték a karomat a műtőasztalon, utána meglepetésképpen (mindenféle magyarázat nélkül) az ágyék környékét is előkészítették. Első ösztönös reakcióm a menekülés lett volna (ha nem lettem volna lekötve), ugyanis hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mit akarnak velem csinálni, talán tévedésből alhasi műtétre készítenek elő. Jó lett volna, ha tájékoztatnak először. De erőt vettem magamon, győzött a civilizált józan ész, nyugton maradtam, és megcsinálták karon keresztül a katéterezést. Katéterezés közben kontrasztanyagot juttattak a koszorúerekbe, és a mozgókép felvételére alkalmas röntgenkészülékkel mindenféle szögből felvételeket készítettek a szívről.
Itt egy kép a koszorúereimről:

A koszorúerekről általában:

Nem volt hosszú beavatkozás, max. 10 perc, fájdalmat nem éreztem, de a művelet végére a jobb kézfejem érzéketlenné vált, és tiszta lila volt. Állítólag nagyon vékony erem van, alig bírták a katétert felvezetni. Negatív lett az eredményem. Egyébként a katéterezést végző orvosnak rendhagyó stílusa volt, erről lehetne mesélni. A beavatkozás végén mellékesen megkérdezte, hogy beszéltek-e már velem szívtranszplantációról, ugyanis szívnagyobbodással nem nagyon tud mit kezdeni még a mai orvostudomány. Ettől a kérdéstől hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, hisz még azt sem mondta el nekem senki, hogy mi bajom van, nem hogy transzplantációról beszéltek volna nekem.
A vizsgálat után nyomókötést helyeztek a csuklómra, nem győztem a lila kezemet masszírozgatni, hogy életet leheljek belé. A nyomókötésen néhány óránként lazítottak, így már jobb lett.
Másnap végre hazaengedtek.

A belgyógyászaton

Csodálatos élményeim a belgyógyászati fekvőbeteg osztályról (vagy elfekvőbeteg osztályról?)

Felvitt a betegszállító a belgyógyászatra. Fura volt, hogy tolókocsiban szállítottak, mint egy nyomorékot. Az járt a fejemben, hogy mit szólnak az emberek, ha meglátják, hogy egy "viszonylag fiatal" nő, arra sem képes, hogy a saját lábán járjon.

Mivel a kórház nyilvántartásában még a régi címem szerepelt, a vidéki betegek kórtermébe kerültem. Később megtudtam, hogy jobban is jártam így, mert itt - a hírük alapján - lelkiismeretesebb orvosok vannak. Valóban így volt, ugyanis egy fiatal, lelkes doktornő foglalkozott velem. A kórterem egyébként csupa idős nénivel volt tele, én kakukktojásnak éreztem magamat köztük. Azon az emeleten csupán egy fiatal nő volt rajtam kívül. A kórtermekben nagyon sokan voltak már végelgyengülés közeli állapotban, és sokszor még a jobb állapotban lévőket is pelenkázták és mosdatták. Sosem voltam még ilyen környezetben, elkeserített, hogy hova jutottam, alig vártam, hogy majd pár nap múlva hazamehessek. Ettől függetlenül maga a kórház és az ellátás is sokkal jobb volt, mint vártam. A kórtermekben tisztaság volt, csak a folyosón lévő 2 db wc és 1 db koedukált zuhanyzó bizonyult kevésnek. A wc-k sokszor használhatatlan állapotban voltak, annyira összekenték időnként őket az idős betegek. De mindenhova ki volt téve fertőtlenítő folyadék, amit rendszeresen használtam (ennek ellenére elkaptam valami légúti nyavalyát). Volt egy kedves, beszédes néni is a kórteremben, aki egy kicsit fiatalkori önmagát látta bennem, mivel fiatal kora óta ő is szívbeteg, de most a cukorbetegsége miatt volt bent, inzulin beállításon. A néni olyan beszédes volt, hogy nem sokat tudtam pihenni tőle, késő estig beszélgetett, reggel pedig már fél ötkor ébresztettek a nővérek minden nap, a néni pedig már lesben állt, hogy mikor kezdheti a beszélgetést. Egyébként nagyon szerettem vele beszélgetni, rokonlelkek voltunk. Sok hasznos, és érdekes információt tudtam meg tőle. Elmesélte az egész életét, ami nagyon tanulságos volt. Elképesztő, hogy ilyen rövid ideig tartó ismeretség is mennyire hat az emberre.

Visszatérve a témára, a vizsgálataim vérvételekkel kezdődtek, ugyanis a protokoll szerint, több óra múlva újra meg kellett nézni a szívenzimeket. Infúziót is kaptam, ki tudja mit, mert nem közölték. Másnap elküldtek mellkasröntgenre, amelyen különböző rajzolatok és pangás jelei voltak láthatók a tüdőben, ja és nagyobb szív. Következő napon mellkas CT-re mentem, mivel a véremben magas volt a D-dimer érték, de szerencsére nem találtak vérrögöt a tüdőmben, csak fibrotikus rajzolatokat, folyadékot és néhány megnagyobbodott nyirokcsomót. Következő napon hasi ultrahangra küldtek, ahol epekövet találtak, akkor azt gondoltam, hogy ez okozhatta az emésztési problémáimat.

A dokinő még mindig azt hitte, hogy pajzsmirigy problémám lehet, és az csinál minden zűrt. De kb. 4 nap után megjött az eredmény, hogy a pajzsmirigy hormonjaim jók. Előjegyeztek a következő hétre szív ultrahangra, elképedtem, hogy ilyen sokáig itt kell még lennem a kórházban, és közben semmit nem javult az állapotom, ugyanolyan gyenge vagyok, és rosszul érzem magam. Szinte semmit sem tudtam enni, az evéstől szörnyen éreztem magam egész nap, ezért a családommal zöld salátát és natúr joghurtot hozattam be, azt eszegettem néha. A lábaim még mindig erőtlenek voltak, főleg a combom felső fele, az egy helyben állás is komoly erőfeszítést jelentett, ezért többnyire feküdtem. Aztán kb. hat nap után kezdtem javulni, mivel a vízhajtók elhajtották a vizet a tüdőmből, és a pulzusom is lejjebb ment. A dokinő azon a véleményen volt, hogy a szívultrahangon nem fognak találni semmit, mivel nincs mellkasi fájdalmam, és szívzörejem sincs. Vártam a vizsgálatot, addig eseménytelenül teltek a napok.

Aztán eljött az ultrahang napja, nagyon sokan voltak, több órát kellett várnom, mire sorra kerültem. Egy kedves doktornőhöz kerültem, aki megállapította, hogy nagy a szívem, elvékonyodott a fala, a kamrákban lévő billentyűk rosszul záródnak és az ejekciós frakció csak 30 %.
Hogy mennyi lenne a normális? Nézzünk egy ábrát:

Tehát a rizikós csoportba tartozom. (Ennek fele sem tréfa. Kezdhetek végrendeletet íratni.)
A doktornő kikérdezgetett a családi kórelőzményekről, mikor szültem, mióta vannak tüneteim ...stb. A papíromon az állt, hogy valószínűleg primer DCMP. Mielőtt leadtam a papírt a nővérpultnál, gyorsan memorizáltam az orvosi kifejezést, hogy később rákereshessek a neten. Az ultrahang eredménye alapján másnap átvittek a kardiológiai osztályra. A kiadott zárójelentésem epikrízisében kardiális dekompenzáció szerepelt.

Most már nem ártana utána néznem, hogy hogyan működik az emberi szív, mert eddig nem különösebben érdekelt ez a téma. Itt van néhány jól átlátható ábra erről:

A sürgősségin

 A sürgősségin (SBO-n)

A sürgősségin rögtön sorra kerültem. Ezen csodálkoztam, mert mindig azt hallom, hogy az ilyen helyen több órahosszát kell várni. Úgy látszik, hogy én tényleg sürgős eset voltam. Az EKG-m ugyanolyan rossz volt ott is. Vért vettek, majd az őrzőben kellett várnom. Időközben infúziót kaptam (állítólag szívizomlazítót), és a tachycardiámra (állítólag 130/min) valamilyen pulzuscsökkentő gyógyszert. Többször csináltak még EKG-t, melynek eredménye: sinus tachycardia, bal tg., PQ:160ms, BTSZB, secunder ST-T eltérés volt.
De kár, hogy nem fényképeztem le az EKG papíromat!  Így nem tudom megmutatni.
De itt egy kis bemutató a különböző aritmiákról:

Vérvétel után több óra elteltével megjöttek a véreredmények, állítólag egész jók lettek, a szívenzimek rendben voltak. Az orvos nagyon rendes volt, komolyan vett. Ez most nem olyan volt, mint a korábbi, orvosokkal kapcsolatos tapasztalataim. Utólag végiggondolva nagy szerencsém volt, hogy Őt fogtam ki.
Az orvos azt javasolta, hogy maradjak még a kórházban kb. 3 napot (max. 5 napot), hogy néhány vizsgálatot el tudjanak végezni, például addigra megjön a pajzsmirigy hormon eredménye is, ugyanis annak a legnagyobb az esélye, hogy a pajzsmirigyem beteg, hiszen túl fiatal vagyok még egy komoly szívbetegséghez. Bevallom, én legszívesebben hazamenekültem volna, nem maradtam volna ott, de győzött a józan ész, és maradtam. Elvittek a belgyógyászati osztályra...

A háziorvosnál

Összeomlófélben a háziorvosnál

Igaz, hogy csak vánszorogni tudtam, de aznap reggel még bementem dolgozni, átnéztem a sürgős ügyeimet, aztán jelentettem a főnökömnek, hogy nem érzem jól magamat, elmegyek orvoshoz. Természetesen - ahogy a főnökökhöz illik - még előtte adott volna egy-két sürgős feladatot nekem, de nem hagytam magam. 

Elsétáltam a háziorvosomhoz, ami 10 perces séta szokott lenni, az most 20 percig tartott, a végén egy emelet lépcsőn kellett felmenni a rendelőhöz, amin legalább ötször meg kellett állnom, annyira fulladtam. Viszonylag gyorsan bejutottam az orvoshoz, ott elmondtam, hogy mi gondom, bajom van. Megmérték a vérnyomásomat: 130/80, amilyen szokott lenni. El kezdtek felírni egy csomó beutalót, aztán csináltak egy EKG vizsgálatot. Az EKG olyan mértékben eltért a normálistól, hogy inkább azt javasolták, menjek el a sürgősségi betegellátó osztályra, mert a beutalókkal több hónapig is eltartana, mire kivizsgálnának, legjobb esetben min. 2 hónapig, a sürgősségin pedig rögtön elvégeznek néhány fontos vizsgálatot, aztán valószínűleg még aznap este szépen hazaküldenek, és a kimaradt vizsgálatokat majd utólag megcsináljuk. Bevallom, könny szökött a szemembe, mert én még sosem voltam a sürgősségin, ráadásul nyilvánvalóan a szívemmel van baj, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam, hiszen egészségesen élek, nem dohányoztam soha, nem vagyok alkoholista sem, kábítószert sosem próbáltam, és nagyon megválogatom, hogy mit eszek, sok zöldséget és gyümölcsöt (többnyire bio-t), reformgabonákat, vitaminokat, táplálékkiegészítőket, és csak kevés zsírosat. Ha pedig valamilyen veleszületett betegség, akkor miért nem vették eddig észre, hiszen számtalan szűrővizsgálaton voltam már korábban. Most kezembe nyomták az SBO-ra szóló beutalót, és az EKG-s papírt, a sok kriksz-kraksz vonallal, aztán elküldtek.

Úgy indultam el, mint aki a vesztőhelyre megy. Sosem szerettem orvoshoz járni, csak akkor mentem orvoshoz, ha nagyon rosszul éreztem magamat. A szüleim sem vittek orvoshoz soha gyermekkoromban, akkor sem, ha rozsdás szögbe léptem, akkor sem, ha felhasadt a fejbőröm, akkor sem mikor mumpszos vagy bárányhimlős voltam. Volt egy orvos, aki a nagymamámhoz kijárt, vele írattak fel orvosságot, ha szükség volt rá. Később, fiatal koromban pedig mélyen csalódtam az orvosokban. Anno volt egy krónikus hasfájásos problémám, amely gyengeséggel, fejfájással is együtt járt. Elmentem a nőgyógyásztól kezdve az urológusig, még közben háziorvost is váltottam, de egyik sem tudta megmondani, hogy miért fáj mindennap a hasam, azt sem tudták megmondani, hogy hova lenne érdemes menni kivizsgáltatni. A házorvosom már a béltükrözést kezdte javasolni, csak ezután teherbe estem, és a további kivizsgálás elmaradt. Évekig fájt a hasam, mire nagy sokára - önmegfigyelés útján - rájöttem, hogy a tejtermékekre vagyok érzékeny. Laktózmentes tejtermékeket kezdtem vásárolni, ezzel megoldódott a problémám. A mai napig nem értem, hogy a háziorvos (egyik sem) miért nem küldött ételallergia kivizsgálásra. Miért a sokkal kellemetlenebb beavatkozásra küldik el az embert először, miért nem az egyszerűbbekre. Ezen kívül voltak még hasonló csalódásaim az egészségüggyel kapcsolatban, de arról majd egy későbbi posztban beszélek. Szóval csalódtam az orvosokban, mivel vagy egyáltalán nem tudnak diagnózist felállítani, vagy tévesen diagnosztizálnak. Ha nem tudják megállapítani, hogy mi a baj okozója, akkor - a saját megnyugtatásukra - pszichés esetnek kiáltják ki az embert. A diagnózis felállításának nehézsége nem mindig az ő hibájuk, hanem szerintem - a sok fejlődés ellenére - az orvostudomány még mindig gyerekcipőben jár. Pedig például milyen jó lenne egy olyan eszköz, mint a Star Trek sorozatban használt Trikoder, amellyel végigszkennelik a testet, és már meg is van, hogy milyen baja van az embernek, vagy egy nemembernek:

Olvastam, hogy kb. 5 évvel ezelőtt kiírtak egy pályázatot, hogy aki megalkot egy Trikoderhez hasonló diagnosztizáló eszközt, annak 10 millió dollár üti a markát. Szerintem még nem érkezett megfelelő pályamű.

Vagy még jobb lenne egy olyan gyógyító ágy, amilyen az Elysium című filmben volt, amely nem csak megmondja a diagnózist, hanem a hibás molekulákat újraépíti (re-atomizál), ezáltal meggyógyít:

Kicsit elkalandoztam, a következő posztban folytatom a történetemet.